Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-21 / 8. szám

van benne. Szinte gyermekiesen hisz abban, hogy írásaival, tanításaival, magyarázataival és commentárjaival csak fel kell világosítani az embereket s egyszerre megértenek ós belátnak mindent, abba hagyják vitáikat, az adiaphorákért nem vívnak harcot, kifejezéseken nem kapnak hajba, mert előtte a ki szelíd, a ki fontolgató, a ki mindent előbb elemeire felbont és csak azután rak össze logice és dialectice, teljesen érthetetlen, hogy hogyan vezetheti az embereket szenvedély s ő, a ki rendkívüli tudása birtokában mindent egy magasabb szempontból néz, nem tudja megérteni, hogy a szűk látkörű elmék, a kik épen korlátoltságuknál fogva nem bírnak az eszmei magaslatra emelkedni, miként képesek szavakon lovagolni és hogy tudják egy-egy kifejezésért is belekergetni magukat és másokat a szakadásba, a gyűlölködő civódásba? De az isteni bölcseségnek mégis felséges gondoskodása, hogy épen egy ilyen egyéniséget rendelt Luther mellé munkatársul, »Isten eszköze — mondja róla Luther — a ki az ördögnek ós az ő seregének legnagyobb boszúságára a theologiában a legfelségesebb dolgokat csinálta«. ;)Az én lelkem — mondja másutt — járatlan a finom művészetben ós bárdolatlan; de sebaj, hogy a szavak egész erdejét ós halmazát hányja ki, az a végzete, hogy mozgalmas és viharos legyen. Én arra születtem, hogy az ördöggel ós a pártos szellemekkel vívjak, azért olyan harciasak az ón könyveim. Én a durva erdőirtó vagyok, a kinek utat kell törnie. De Fülöp mester szép csendesen halad, plántál és örömmel öntöz, mivelhogy gazdagon adta neki Isten az ő ajándékait« (Kolossei lev. commentárjának előszava). Lutherben a reform gondolata, Melanchtonban pedig annak alakja személyesült meg (Nisard). A reformátor mellett a »praeceptor Germaniaecc, a kit az öntudatos törekvés vezet sokoldalú tevékenységben, hogy azokat a különböző tudományos törekvéseket, a melyeket a reform kora felébresztett, fejleszsze, szabadságukat még a theologiai kizárólagossággal szemben is biztosítsa, nekik világosságot és szabad levegőt adjon; de egyszersmind, hogy a tudományok egységét és azoknak a reform által képviselt legfőbb életcélokhoz való közös viszonyát élővé tegye (L. Herlinger, Herzog Realencyklopaedie IX.). Luther alapított, Melanchton tanított. »A tanítói cím — mondja Nisard — a címek legszerényebbike, vagy egyik legnagyobbika, a szintérhez képest, a melyen a leckék adatnak. Mikor az iskola egy egész népet foglal magába, nincs ennél szebb és irigylendőbb valami«. Es mi volt az, a mit Melanchton egy egész népnek tanított? Az, a mitől megifjodott a tudomány, a műveltség, hogy t. i. vissza kell térni magukhoz a forrásokhoz, az iskolai bölcseség helyett mindent az eredeti kútfőből kell meríteni, mert csak ott van erő. Germania hajdani praeceptorára bizony ma is szükség volna, a mikor újra elszoktunk attól, hogy csak annak tulajdonítsunk valód értéket, a mi eredeti ós tudásunkat az eredeti forrásokból merítsük és a mikor tudományunk és műveltségünk a legnagyobbrészt csak másodlagos jellegű, még jó, hanem harmadlagos. Melanchton ellensége volt minden betanult modornak és jó volna, ha e nagy praeceptor ma megint tartana egy előadást s felmutatná a tudás ós a tanítás célját úgy, a mint e célra ő törekedett. A tudás ós a tanítás nem öncél, hanem csak eszköz, hogy az embernek magasabb, tartalmasabb és nemesebb világnézetet adjon, a mely világnézletből folyjanak ítéletei, elhatározásai, törekvései, kötelességei, életfeladatai és céljai. Ma az iskola ós az élet között meglehetős távolság van. A Melanchtoni iskola a maga tudásával a keresztyén humán műveltségnek akar szolgálni. Maga Melanchton egyetemi előadásaiban mindig két dolgot tartott szem előtt: az előadás tárgyát és az ez által elérendő célt. A tárgy katheclrája természetének megfelelőleg mindig valamely classikus, vagy szent író munkájának valamely részlete, avagy bölcsészeti vagy theologiai kérdések fejtegetése; a cél pedig a meghatározott alkalmazás volt akár általában a gyakorlati életre, akár, bizonyos körülmények között, az egykorú eseményekre, tehát a cél, hogy bizonyos világnézletet adjon tanítványainak. Melanchton nem képzelhetett olyan előadást, a melyen csupán szellemét fitogtassa, vagy csupán becsvágyának hízelegjen. Ehhez járult még tanítványaival való őszinte, nyilt érintkezése. 0 élete fogytáig szolgált mindenkinek. O nem volt és nem akart lenni egyéb, mint nevelő. »En csupán arra használtam fel — írja — minden szellemi ós akaraterőmet, hogy világosan és szabatosan magyarázzam meg a dolgokat és az ifjúságnak helyes ós mérsékelt nézeteket nyújtsak.« És végül a legnagyobb tanulság. Ugy élni, úgy munkálkodni ós úgy szeretni, mint Melanchton élt, munkált és szeretett, csak az képes, a ki élete legdrágább kincsének azt a szabadalmat, azt az előjogot tekintette, a melyet a Krisztus ad azoknak, a kik őt befogadják, hogy t. i. ezek Isten fiai. Mielőtt a halál lezárta volna ajkait, töredező hangon ezt rebegte János apostol szavaival: »A világ nem fogadta őt be; de azoknak, a kik befogadták, azt a szabadalmat adta, hogy Isten fiaivá legyenekcc.