Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-21 / 8. szám

Az ő emlékezetének köztünk való megújítása legyen bizonysága annak, hogy »a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön és örökké ragyognak«. Kenessey Béla. Melanchton és a magyarországi reformáció. A keresztyénség megalapítása óta egészen máig, nem volt szellemi mozgalom, mely oly nagy befolyást gyakorolt volna az emberiségre, mint a reformáció. Nem új eszméknek kifejtése által érte el eredményeit, hanem a tiszta, az evangeliumi keresztyénségnek felelevenítése öszszes hatásának titka és magyarázata. A reformáció átalakította az egyéni, a társadalmi és állami életet és nincs állam, nincs társadalom, a mely hatása alól kivonhatta volna magát. Ez áll az egész müveit világra nézve általánosságban, de egyes államok, nemzetek életében szinte mennviségtanilag ki lehet mutatni a reformáció áldásos befolyását s az eredmény abban az arányban növekedik, a mint valamely nemzet, állam a reformációhoz közelebbi viszonyba lépett, nagyobb mértékben fogadta be. De nemcsak a reformációnak általában, hanem sok esetben maguknak a reformáció vezetőinek, vezér egyéniségeinek hatását is ki tudjuk az egyes nemzetek életében mutatni, mert hiszen egyes nagy szellemek erős egyénisége századokon keresztül tartólag reá nyomja a maga jellemének képét arra a társadalomra, a mely egyszer hatása alá került. Luther szilárdsága, álláspontjához való merev ragaszkodása több mint két századon át adta meg a német theologiának jellemét, törhetlen bátorsága s alkuvást nem ismerő határozottsága és e mellett szinte gyermeteg naiv kedélye ma is feltalálható a protestáns német nemzet keblében. Genf egészen jelene századunkig a Kálvin Genfje maradt és Skócia ma is puritán, mint Knox idejében volt. Hazánk nem került ily erős egyéniségeknek közvetlen hatása alá s talán épen azért élte át a reformációnak három szakaszát — de azért ki tudjuk jelölni, hogy a magyarországi reformációra befolyó nagy reformátorok, Melanchton és Kálvin hatása mennyire érvényesült minálunk. Először Luther állott ugyan a hazai reformáció bölcsőjénél, de mégis Melanchton lelke dajkálta nagyra és Kálvin szelleme erősítette meg. A külső béke napjaiban Luther és Kálvin jutnak érvényre, a mi egy a hazai protestantismus meghasonlásával, belső háborújával, de a zivatarok között, mindig megjelent az első dajkáló, Melanchton , ofu szelleme és a marburgi collegium szomorú záró jelenete nálunk ilyenkor nem ismétlődött többé. Kéz kezet fogva védtük s védjük ma is igazainkat, a két protestáns egyház uniója is többször fölmerült előttünk ... és ez mind Melanchton békés lelkének a műve mi közöttünk. . . . Legyenek e sorok ama nemes férfiú emlékének szentelve. A reformációt hazánkban a magyar nemzet sem valami barátságosan fogadta. Legelső hívei II. Lajos királyunk idegen nemzetiségű német és cseh környezetében s a német ajkú városi polgárok körében találhatók. A magyar nemesség, főleg az ú. n. nemzeti párt, a király környezetében levő idegeneket kívánta sújtani, midőn 1524-ben meghozta a lutheránusok megégetését elrendelő rákosi törvényt. A mohácsi vész megváltoztatta a magyarság gondolkozását és érzületét. Az Istennek eme szörnyű büntetése s azóta a török képében folyton sújtoló ostora csak a nemzet bűneért bekövetkezett büntetés lehetett. Keresték a bűnt és meg is találták . . . Azt mondja egyik legrégibb énekünk: • Tudjuk, hogy vétkeztünk, mert tégedet nem tiszteltünk, Mint atyánkat téged nem szerettünk, Mint hatalmas Urunkat tégedet nem féltünk . . .« Nincs tehát más menedék, mint Istenhez és az ő evangéliumához megtérni. És a mohácsi vész után ifjaink tömegesen sietnek Wittenbergbe, sőt idősebbek is felkeresik a reformáció hazáját, hogy hónukba visszatérve terjesztői, ápolói, pártfogói legyenek a reformációnak. Wittenbergben nem remélt barátságos fogadtatásra találtak magyarjaink és a kinek háza s szive mindig kész volt a magyarok befogadására, Melanchton, a magyar tanulók legfőbb pártfogója, hazánk őszinte barátja s a magyarországi reformáció szellemi dajkája lett. Ifjainkat támogatja szóval, tettel, ajánlásokkal és pénzzel; szívesen látja őket magánál, többeket barátságába fogad s a legtöbbet nevének tekintélyével elkíséri — ha szükség van rá — akár a külföld valamely városába vagy nagy emberéhez, akár pedig vissza, a munka mezejére, az édes hazába. Magyarországot szereti, érte aggódik s ha tőle függ, a Németbirodalom egész haderejét elhozta volna, hogy bennünket a török iga alól kiszabadítson. A magyar protestantismussal, mint szerető anya gyermekével, oly sokat foglalkozik. Figyelemmel kiséri sorsát, örül terjedésének, szomorkodik az üldözések hallatára és a mikor a belső veszély, az egyenetlenség és meghasonlás, ez a nagy szerencsétlenség, a mely miatt hazájában is annyi gyászos és keserű napjai voltak, a magyar protestantismust is szakadással fenyegeti: azonnal siet — bár sikertelenül — a békesség helyreállítására. Sem Luther, sem Kálvin nem tett annyit a magyarokért, mint Melanchton. És bár jól tudjuk, hogy nagy szeretettől áthatott nemes szive az egész reformáció szent ügyét magáévá tetté, mégis egész önkénytelenül keressük az okát annak, hogy mi vonzotta őt ennyire mihozzánk. Az adatok bizonytalansága miatt csak sejtve tapogatózunk és miután ismerjük azt, hogy Melanchton mennyire alatta állott gyermek- és ifjúkora emlékeinek, szemünk azon a bizonyos rejtélyes Magyar Jánoson (Joannes Hungarus) akad meg, ki Melanchtonnak első tanítója volt, a kit ő annyira, akár csak tulajdon atyját szeretett és a kiről később is hálával és kegyelettel emlékezik meg. Hogy magyar