Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-27 / 52. szám

Az országos Pázmány-egyesület és a hercegprímás. December 3-ikán történt, hogy az országos Pázmány-egyesület tisztelgett Vaszary hercegprímásnál. E tisztelgésről, jobban mondva, az egyesület megalakulásáról látható örömmel emlékezik meg a Beligio De ezt se teheti a nélkül, hogy be ne vádolja ország-világ előtt legelőször is »az Istentcc, aztán a római egyház »híveit«, no meg a »kálvinista testvéreket!« Azt mondja t.i., hogy »a római egyház nem számíthat többé csak az Istenre ós a maga híveire«. Uj ós ezeknél erősebb támaszra van hát szüksége; s hála a Krisztus földi helytartójának, az Isten helyettesének, a római pápának — ez is meg van már. Igen, mert a római pápa magánál az Istennél is jobban gondoskodik a kedves magyar kath. egyházról; hisz ő már 1886-ban kijelölte az irányt, a melyben a magyar katholikusoknak haladniok kell; már ekkor intette őket atyai szeretetével a tömörülésre, a sajtó hatalmának kihasználására, tisztán a kath. egyháznak kedvező törvények hozására. (Körlevél Magyarország püspökeihez. 1886. aug. 22.) Minket peclig igaz keresztyén, akarom mondani római szeretettel így rágalmaz a Religio : »Kálvinista magyar testvérek, nézzétek meg jól, a ti munkátok az, hogy a törvényhozás, az állami hatalom a vallástalansághoz szegődött pártfogónak. Erősebb lóvén a kath. egyház gyűlöletében, mint a világon árván és egyedül álló magyar haza szeretetében (hogy nem hült meg benne a vér, mikor ezt a szemenszedett hazugságot leírta!), szövetséget kötöttetek az internationalis zsidó szellemmel s a trón mellé feljutva, bosszút álltatok (úgy látszik érzi, hogy volna, vagy lett volna rá ok) a kath. egyházon s tönkre tettétek Magyarország keresztény jellegét®. Hogy nem unnak már bele az örökös hazudozásba, rágalmazásba! Hisz nem törődnénk mi velük, ha szent buzgóságukban a homlokukra vésetnók is azt a kirívó tételt, a mely szerint a római pápa nem békülhet ki, nem férhet össze a haladással, a szabadelvüséggel és az új polgárosodással. (Syllabus: LXXX.) Nem bánnánk mi, ha az országos vásároknál rosszabb búcsúkra menés közben véresre mászkálnák is térdeiket; azzal se törődnénk, ha minden nap concertet adnának is templomaikban, vagy ha szünet nélkül ágyúznának Űrnapján, hogy »alvó« vagy »úton lóvő« Istenük figyelmét magukra vonhassák — mindezzel nem törődnénk, csak ne rágalmaznának bennünket; csak hagynának nekünk bókét; csak ne szúrná a szemüket a mi lelkiismereti szabadságunk; csak ne bántaná őket, hogy élünk! Mellettük voltunk igenis az új egyházpolitikai törvényeknek. Mellettük voltunk először azért, mert őszinte hívei vagyunk a lelkiismeret szabadságának; másodszor azért, mert két rossz közül okos ember módj ara a kisebbet kelle választanunk. Oda voltunk t. i. szorítva, hogy vagy visszafelé megyünk, lépésről lépésre veszítvén el szerzett jogainkat, vagy egy hatalmas lépést tegyünk előre az egyenlőség, a lelkiismereti szabadság útján. Nem vétünk az igazság ellen, ha azt mondjuk, hogy a római határtalan önzés szorított bennünket ide. Ez adta ki 1886-ban Magyarországon a jelszót a tényleges állapot megváltoztatására a már említett körlevélben, a miről Probászka azt mondja, hogy y>ezen encyclica főpontjai elénkbe tűzik a magyar katholiázmus programmjátcc. Nem mi vagyunk hát a felekezeti béke megrontói, hanem a pápa. E programm alapján először is követelték a vegyes házasságból származó gyermekek vallásos neveléséről szóló 1868. óvi 53. t.-c.-nek a róm. katholikusok javára való megváltoztatását. Követelték ezt római ravasz számítással a szülők természetes jogára való hivatkozással. E természetes jog persze mindjárt természetellenes, istentelen lenne, mihelyt gyakorlása a római nyáj megrövidítésével járna. Ha e törvénynek ily módon megváltoztatása sikerült volna: akkor csakhamar követelték volna erőszakolt jogaik teljes biztosítására azt, hogy a vegyes házasságok kizárólag pápás pap előtt köttessenek. Majd követelték volna, a régi nyomokon járva, a recopulatiot; ismét az áttérések komolyságának megőrzése végett a híres hat heti oktatást, vagy még tovább menve, a róm, katholikusoknak prot. hitre áttérésekor az áttérésnek a kormány útján a királyhoz felterjesztését, végül pedig annak kimondását, hogy a római vallásról a prot. vallásra áttérni egyáltalán tilos. De talán az se kerülte volna ki figyelmüket, hogy milyen jó lenne az a világ üdvére, ha a protestánsok is megünnepelnék a pápista ünnepeket. S ugyan miért ne kívánták volna megtiltani, hogy a r. katholikusok prot. templomba mehessenek, sőt épen a prédikáló pásztornak tenni kötelességévé, hogy a r. hatholikusokat a prot. templomból utasítsa ki? Hisz volt ez már így valamikor! S avagy miért ne tiltották volna ki a róm. kath. gyermekeket a protestáns iskolákból; miért ne hozták volna be a cenzúrát, miért ne kobozták volna el a r. kath. vallás tévedéseit szellőztető könyveket; miért ne tiltanák ki az egyetemről a prot tanulókat ós tanárokat? Hisz ezek mind bennvannak az 1886-iki pápai programmbanl Végül pedig fölelevenítették volna a prot. vallás terjedésenek megakadályozására hozott eme végzéseket: »a lutheránusokat (ide értve ma a kálvinistákat ós