Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1896-12-27 / 52. szám
unitáriusokat is) és azoknak minden pártfogóit, mint valóságos eretnekeket es a boldogságos Szűz ellenségeit 0 felsége, mint katholikus fejedelem fej és jószágvesztésre büntetni méltóztassék®. Es »a lutheránusok (kálvinisták és unitáriusok) az országból kiirtassanak ós bárki által szabadon elfogattassanak ós megégettessenekcc. Nó ne vegyék tőlünk rossz néven, ha erre közreműködni egyátalán semmi kedvünk se volt! A tisztelgés alkalmával a hercegprímás a többek közt ezt mondá, »Tónyleg nehéz időket élünk. A nyugat felől jövő egészségtelen áramlat már Magyarországot is eltölti. . . Jelenünk szomorú s a jövő sem vigasztaló. Ezért különösen szüksége van az anyaszentegyháznak a katholikus írók ós a katholikus sajtó munkásainak tollára, a melylyel a népet fölvilágosítsák, megóvják ós helyes irányba vezessékcc. Nyugat felől jövő egészségtelen áramlat! Mit értsünk alatta? A liberalizmust, a socialismust, vagy az antisemitismust ? A prímásnak, úgy látszik, mindegy, akármit ért rajta az olvasó. Sőt ha nem csalódunk, arra számított egyenesen, hogy egyik ezt, a másik azt fogja alatta érteni s így senki se lesz, a ki egyenesen találva érezhetné magát s megneheztelhetne. Nos hát ón a socialismussal kezet fogó antisemitismust értem alatta. De azt már nem hiszem, hogy a Pázmányegyesület is ezt értené és felvenné ellene a harcot! Sajnosan nélkülözzük a primási nyilatkozatban a világosságot. Igaz, hogy nehéz a helyzete. De olyan előkelő helyen mégis önérzettel, egyenesen, határozottan állást kell foglalni! Az ilyen se hus, se hal nyilatkozat nem illik olyan magas állású férfi szájába, ha nem szólt is a délről jövő (a minek a Rómában oly kedves jezsuiták a zászlóhordozói) kozmopolita áramlatról, de azt már meglehetett várni tőle, hogy óvja az új egyesületet az antisemitismussal való kacérkodástól, még inkább annak egyenes támogatásától s az alsó papságot is a minden igazságot arculcsapó, hazug izgatástól. Lett volna rá bőséges oka. Hisz köztudomású, hogy az ország nyugoti és északnyugoti részében mily nemtelen fegyverekkel harcoltak a római papok ós fizetett újságíróik. Igen derék dolog, hogy Szmialovszky országgyűlési képviselő, mint katholikus (ámde nem római!) ember érdemlegesen megrótta e tisztességtelen harci modort az országgyűlésen, gr. Károlyi István pedig programmbeszóclóben. Lett volna alkalma a prímásnak is óvni a róm. kath. újságírókat a túlzástól, a tisztességtelen fegyverektől; de nem tette. Sőt ködös sóhajtozásával a r. kath írók és újságírók által eddig követett irányt helyeselte, felbátorította. Azzal, hogy »különösen hangsúlyozta, hogy vezércsillaguk mindig az igazság legyencc. Ám ez Magyarország közjavára mit se ér. Hisz az igazság az ő szemükben minden, a mit ama római makacs annak tart; viszont az elidegeníthetetlen, ős emberi jog is igazságtalanság, ha a római érdeket legalább látszólag sérti. Ezt pedig sérti minden, a mi akadályozza, hogy a pápa egy személyben egyházi ós világi legfőbb úr legyen. Innen van, hogy a pápák sohase tartották befejezettnek a köztük s egyes államok közt létrejött, fennálló viszonyt. Nekik mindig, de mindig több kellett, mint a mit kaptak. Még akkor se voltak elégedettek, mikor intézkedően nyúltak be az államok ügyeibe; mikor megfosztották a tróntól a nekik nem tetsző uralkodót s trónra emelték kedvelt emberüket. Tudják ezt ma már az államok, legjobban a r. katholikus államok; tudják az uralkodók is. így érthető csak, hogy a ravasz telhetetlenséget lépten-nyomon elutasítják. De az azért nem szűnik meg alkalmatlankodni. Ha nem fenyegethet, hát kegyes sóhajtásokkal ostromolja a tisztán még mindig nem látó népet. Hű csatlósai a jezsuiták, kik a legfinomabb ravaszsággal behizelgik magukat az úri családokba. »Folyton csaholó nyájőrei az elszánt katholikus lapok« (Religio, 1896. 46. sz.). Vaszarynak tetszenek e folyton csaholó nyájőrök, mert biztosította a Pázmány-egyesületet, hogy »ő ott lesz velük mindenütt, erkölcsileg ós anyagilag egyaránt s mindenkor számíthat rá az egyesület«. E kijelentés hatása alatt írja a Religio: »el vagyunk tökélve, hogy az új pogányság elveit nem recipiáljuk, az elkeresztyénteleneclésben rejlő elfajulást a nemzet szivében gyökeret verni nem engedjük. Nem engedjük, hogy az istentelenség írott törvénye a nemzet vérébe menjen át, szokásává váljék«. A hazafias főpap beszédének ily gyújtó hatása volt a Religióra. mely pedig nem is tartozik a legmeggondatlanabb és legvéresebb szájú pápás lapok közé. Ne szóljunk most a Magyar Államról, az Alkotmányról, a Lepsényi Magyar Néplapjáról s a vidéki, tisztán heccekből élő obseurus lapokról, ezeknek bódító, mérgező hatásáról, hanem lássuk, hogy népies irataik hogyan oktatják világosítják a népet; hogyan munkálják a haza belső békéjére oly szükséges polgári egyetértést. Itt van előttem egy 1890-ben a Szent-István-Társulat által kiadott füzet. Címe: »Mit izen a római pápa minden katholikus embernek ?« Olvassunk el egy pár izenetet. »Nincs rendjón, mikor törvényt írnak arra, hogy a kath. fél más vallású házastársa kedvéért gyermekét a más, hamis hitnek adja oda! Te, édes atyámfia, ilyen törvényekre semmit ne adj 1<í . . . Megesik, hogy a világi tör-