Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-20 / 51. szám

dát hozhatnánk fel erre. Valamely jelenség széptani vagy erkölcsi megítélésénél mily nehéz volna a felfogásban az első benyomást és a döntő szempontokat az emlékezetben megtartani, mikor a részletek halmaza tekintetünket elhomályosítani, gondolatmenetünket szétdarabolni képes. Es végül az ismétlés fogalmában minden tudós, művész, politikus, sőt minden jellemes gondolkodó számára jó részben rejlik az, a mit aztán összefoglalt egységnek, összegyűjtött erőnek, rendszeres kikerekítésnek és megragadó összehatásnak nevezünk. így van ez a vallással is. Itt is mindenki elképzelhet oly időt és órát, melyben csupán a tiszta ismétlés szerezheti meg a lélek nyugalmát. Az Úr lelke, ez a leghűségesebb tanító, gondoskodik arról, hogy ha növekszik is bennünk az elszántság a Jézus Krisztus követésére, ha mindjobban bele is mélyedünk a keresztyén világosságba, ha gyarapodik is keresztyén tetterőnk és határozottságunk, elménkben mégis mindenkor visszatérjünk az elemekhez, gyermekekkel iskolába menjünk, gyermekes egyszerűséggel ismételgessünk; és megdönthetetlen igazság, hogy a ki az Istent szereti, annak minden dolog javára válik. Most azt kérdezhetné a t. olvasó, hogy hát minek mondom el mindezt. Erre azt felelem: azért, mert az evangeliümi igazság világmeggyőző ereje, a miről most szólni akarok, szintén csak nagy ismétlés. Ismétlés I. János 5.-ből: »Az a diadalom, mely meggyőzte a világot, tudniillik a mi hitünk* ; ismétlés Luther dr.-ból: »A keresztyén ember minden dolognak teljesen szabad ura és senkinek sincsen alávetve«; ismétlés továbbá az Evangeliumi Szövetség alapvető programmjából, melynek első, 1887. jan. 15 én kiadott felhívásában e szép vallomás foglaltatik : »Nem félünk az ellenségtől. Űrünk Jézus Krisztus, az egyház egyedüli feje, ül a kormányon. Az Ő szabadító és üdvözítő igazságának szava a mi kardunk és pajzsunk, és hitünk benne a diadal, mely a világot meggyőzte*. Ebből következik, hogy midőn most feladatomat teljesíteni akarom, tulajdonképen három forrásra kell ismétlőleg visszatérnem: az evangelium velejére, a reform, keresztyénség őselemeire és az Ev. Szöv. munkásságának alapjára. I. A világ meggyőzésére régtől fogva a római egyház tartotta magát kiválóan hivatva. Hogy mit ért ez alatt, tudjuk : meggyőz, hogy elnyomjon. A régi római imperum hagyománya kisértgeti. Végső célja az egész emberiség egybefogása valamely csalatkozhatatlan fő parancsnoksága alá, kinek hivatala hasonló a szintén isteni mellékneveket használó római Cásarok méltóságához. S ha végiglapozzuk a gondosan és terjedelmesen űzött pápás térítő irodalmat, melynek silány füzeteit állítólagosán áttért protestánsok szerzették, itt is főérvül azt a fenséges fegyelmet hangoztatják, mely magába foglalja a pápás világot, ellentétben a protestantismus szétdaraboltságával. Például előttem fekszik egy ily című röpirat: »Mi vonz engem Rómába?« Es a végső szakasz címében ez reá a felelet: »Egy akol és egy pásztor* (Ján. 10.). Különben a pápa egyik újabb encyclikája újból megmutatta, hogy mily csábítóan alkalmazzák a világuralom álmát, de egyszersmind arra is megtanít, ezen álmodott világegységnek mi volna az ára ? Többek közt ez olvasható benne: »Az egyház alapítója, Jézus Krisztus, a keresztyén hivők igazi egységét akarta és parancsolta; azt, mely a hit és kormányzat egységében áll*. Ebből azt tanuljuk, hogy a hit és kormányzat egysége egymásból folyó fogalmak, miután azonban a kettő közül az utóbbi könnyebben valósítható, azért az egységes kormányzat az egységes hitnek eszköze. Kormányzat csak úgy lehetséges, ha hatalom van a lelkek felett, ezt meg ismét a test feletti hatalom feltételezi: s így az egész okoskodás eredménye az : a római püspök jósága által széthintett rózsalevelek közt hitet és lelkiismeretet véresre tépő zsarnokság tövisei nyúlnak ki. E népboldogító kegyes igyekezetre csak azt kell felelni: >Akkor félünk leginkább a Danaoktól, mikor ajándékot hoznak*. Róma értelmében a világ meggyőzése semmi egyéb, mint az emberiség fegyelmezése technikai eszközökkel és minden uralomra törekvő kormányzat kíméletlen erőszakoskodásával. Tapasztalati tény, hogy a világ meggyőzésének ily módja annál nagyobb elvilágiasodásra vezet, s ez által e rendszer önmagát ítéli el. Ritschl, midőn a szerzetek alapítása történetét tárgyalja, VII. Gergely reformkisérleteiről meggyőzően bebizonyítja, hogy a középkori egyház ama törekvése, hogy a világot, mint kincssóvárgást, élvvágyat, a testnek és minden földinek szeretetét a papság köréből száműzze, egy benső szükség folytán épen ellenkező eredményt szült. Oly egyház, mely az Istenországának földön látható alakjához ragaszkdik, s célja ennélfogva az uralkodás, sohasem közelítheti meg az Ur lelkét, a ki nem akarta, hogy szolgálják, mert az Ő országa nem e világból való Az ellentétes oldalon persze megbotránkoznak, ha újjal mutatunk a római hamis elvek sebeire. Elferdítéssel vádolnak és célzatos túlzást hánynak szemünkre. A római egyház egyetlen célja, szerintök, a lelkek üdve és a népek boldogsága. Kevélyen kihívják a század ítéletét, hogy a római módszer jó gyümölcsei nem a fa jóságát bizonyítják-e? Nem győzi-e le Róma szemlátomást a világot? Nem akadnak-e »elfogulatlan* protestánsok, kik bevallják, hogy a jelenkor szellemi harcának viharos áramlataiban Péter sziklája az egyedüli szilárd támpont? Az ultramontán szerénység a szellemi élet minden terén magának tulajdonítja a vezetést. Épen úgy tesz, mint egykor a stoikusok, kik szintén azt mondogatták önmagukról, hogy közülök kerülnek ki a legjobb államférfiak, tudósok csupán jó elveik miatt. Ám nézzünk csak jobban szemébe e dagadó önérzetnek. Itt van a társadalmi kérdés, melynek megoldására a római egyház magát kiválóan hivatottnak tartja; itt van a bölcsészeti és történeti kutatás Aquinoi Tamástól Janssenig képviselve, melylyel a bámuló világnak imponálni akarnak; végre a pápa vékony kis költői lángját lumen mundinak magasztalják. Ez alkalommal nem akarok mindezek részletes cáfolatába bocsátkozni, csupán csak egy szempont kiemelése által kívánom bizalmatlanságunkat indokolni Róma állítólagos áldásaival szemben. A protestáns egyház oly köreiben, hol a sociális kérdés iránt lelkesednek, gyakran emlegették azt a nézetet, hogy a socialis kérdés mellett egyelőre minden más kérdés mellőztessék, és okosabb volna a különböző keresztyén felekezetek egymás ellen ingerlése helyett, egyesült erővel a socialismus leverésére indulnunk. Ebben a nézetben van egy kis magja az igazságnak, t. i. az apostol szava: »Használjátok fel az időt, mert gonosz idő van*. Minden kornak megvannak a maga sajátos feladatai és készséggel elismerjük, hogy a mienknek feladata társadalmi. Azonban vegyük tekintetbe, hogy a világ történeti helyzete sohasem volt egészen sima és felhőtlen. Helytelen bármely kérdésre azt mondani, hogy az mozgatja kizárólag a kort; hiszen az élet kérdései oly mélyen fonódnak egymásba, hogy egyik sem tűnik el egészen, csak pillanatnyi sürgősségük foka váltakozik. A társadalmi bajok orvoslása nélkül nem tudunk élni. Ámde Róma uralma alatt nem akarunk élni. Mit használna egy társadalmi paradicsom, ha a levegőt a Tiberisről kellene beszívnunk? Mit használ a madárnak, hogy üldözői elől védjük, de kalitkában tartjuk fogva?