Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-13 / 50. szám

Ez a város a Benjámin törzsének öröke vala és az üdvtörténetben dicsőségesen csak mint Ráma (I. Sám. 19., 18.) minthogy több Ráma is volt, mint a Sámuel Rámája szerepel. Az Efraim hegyén épült meg (I. Sám. I. 1.) gyönyörűséges szép helyen. Gyümölcsös és szőlős kertek szegték körül s ha mult a tél, virág fakadt a réteken, figefa piroslott téli gyümölcsével, granátalma gerjesztett illatot, s kivirágzott a szőlőtő, ligeteit gerléknek búgása s szüzeknek danája verte fel. Csak egy volt, kit még a tavasz jötte sem tudott felvidítani, ki, hogy ha leszállott gyümölcsös kertjébe, ha járt zöld pázsiton, gránátligetekben, fürtös szőlőtőkék között, örömöt nem érzett, csak boldogtalanságot. Anna volt e szerencsétlen lélek — Elkánának, az Efraim nemzetségéből való papnak felesége. Mi bántotta szivét, miért nem tudott örülni, miért kelt s miért feküdt le nap nap után emésztő búval, örökös bánattal? Tán férje bánt rosszul vele? Volt valami a dologban. Elkána buzgó és szolgálatában híven forgolódó pap volt. Ha rákerült a sor. ő mindig megjelent Silóban egész családjával imádkozni és áldozni a seregek Istenének és — szerette is Annát, de — s ez már aztán baj volt! szeretett ő mást is. Szerette Peninnát, az ő szolgálóját, s volt is tőle fia, lánya elég. De még ez nem vette vón el Anna életkedvét. Abban a korban a házas élet tisztasága, bensősége és egysége tisztultabb fogalmát, a nő méltóságát, önálló értékét nem igen ismerték, akkor a nő még árú, és nem feleség volt. A nő felszabadítása, váltsága a férfi önkény és zsarnokság alól csak a keresztyénséggel veszi kezdetét. Mert a keresztyénség döntötte le az ember és ember közt emelt választó falakat, hirdetvén, hogy Krisztusban nincs különbség se férfi, se nő, se szolga, se szabad között, mert benne mi mindnyájan egyek, egyenlők, öncélok és végtelen értékű valóság: Isten gyermekei vagyunk. Anna is, mint kora s népe lánya könnyen beletörődött volna hát sorsába, hiszen magának az ősatyának, Ábrahámnak is két felesége volt, Sára és Hágár. Pedig ő az igazak igaza volt. Egészen más — az volt Anna baja, hogy az Isten — mint a szent író mondja — »bézárta volt az ő méhét, hogy asszonyok csúfja lett meddősége miatt«. Mert a zsidók azt tartották, hogy a meddő asszony gyalázatos asszony, s így gondolkozott még az a hitvány Peninna is. Sőt ez az irigy asszony, a mit gondolt, azt nem egyszer ki is mondta. Mikor felmentek Silóba az Úrnak házába — így olvassuk róla — mindig gúnyolta és bosszantotta Annát úgy annyira, hogy ez szegény se evett, se ivott, csak sírt és sírdogált. Még a férje, Elkána is mindhiába vigasztalta mondván: »Anna! Nem kedvesebb vagyok-e én neked, mint akár tíz gyermek?* Anna nem vette be az ő vigasztalását sem. Mint igazi no és feleség — csak egy után vágyott — egyért epedt: anya akart volna lenni, ő is! Anyaság, óh nincs is ennél az egész világon boldogítóbb érzés! Gyermekében testesül meg a nő boldogsága, gyermek éltének élete, gyümölcse, öröme, egyszóval mindene. Sok szent van az égben: üdvözült lelkeknek egész nagy serege, de ide lent a földön köztünk csak egy a szent: az anya! Tudod, mi az Isten ? Az Isten szeretet. Kérded, mi legyen az isteni szeretet? Nézd meg — anyádat, édes jó anyádat és szelíd szemeiben, melyekkel rád tekint, ölelő karjában, a melylyel felemel, önfeláldozó szivében, a melylyel magához von, ápol, gondoz, biztat, segít — érted él, érted hal — megsejted Istened. Az édes jó anya mutatja meg nekünk az égbe vezető legbiztosabb utat. De ily anyává is csak az ég tehet valakit. Anna a kedves, a kegyes (mert ezt jelenti magyarban a neve) hamar rájött e nagy igazságra. Vallásos szive, hogy a földön vigasztalást már nem talált, édes titokkal lepte meg: Bizzál! az Istennél nincsen semmi lehetetlen. Ki bezárta, ő meg is nyithatja méhedet! S Istenéhez fordult. Felméne egyedül Silóba imádkozni és fogadást tenni. »Óh, Seregeknek Istene, ha megtekinted szolgálód kínjait és megemlékezel rólam s szolgálódról nem feledkezel meg, hanem fimagzatot, adandsz a te szolgálódnak, akkor én őt neked engedem át egész életére!« Milyen ima, milyen fogadás vala ez ! Csak a szive imádkozott, csak az ajkai mozogtak — szava nem hallatszott — még Eli pap, a ki ott állott, az Isten szentélyének ajtajánál, még az is azt hitte, hogy részeg. Pedig csak a lelkét öntötte ki Isten előtt keserűségében. Az igazi imát Isten mindig meghallgatja. Meghallgatta Anna imáját is. Nemsokára — anya lett — idő fordultával kis fia született, és elnevezé őt Sámuelnek, mivel hogy Istentől kérte őt. Istentől kérte, az Isten megadta. Milyen öröme volt az és milyen boldogság! Minden vágya beteljesült, a hívő nő és feleség anya lett. De Anna valódi kegyessége teljes színpompában még sem akkor ragyogott ki, mikor kért, könyörgött, fogadott, hanem mikor fogadását meg is adta Ura s Istenének! A lemondásban, önmegtagadásban erő vagyon. S milyen erő, mikor az édes anya egyetlen gyermekéről mond le. Anna megcselekedte. Más anyák — különösen a mi materialistikus és élvhajhász korunkban — »már a bölcsőnél szép álmokat szőnek, tervezik s munkálják, hogy fiúknak ezen világ szerint legyen jó és könnyű dolga, hogy gazdagságban, fényben és kitüntetésekben üszszék*. Kevés sejti, hogy mindennél nagyobb boldogság is van a földön. Anna nemes, hivő lelke és fenköit gondolkodása megérti a nagy vallási igazságot, mely fia rendkívüli születésének tényében szinte hangosan kiáltott felé, hogy kit az Úrtól vett, azt az Úrnak kell szentelnie, megérti, hogy azzal a fiúval az Istennek a világon különös és nagy célja van, hogy az a fiú lesz hivatva Izráelt újjáteremteni. Azért a felismert isteni szent akaratban teljesen megnyugodva csak addig tartotta magánál fiát, míg el nem választotta, azután magához vévén őt, felméne megint Silóba és meghozva áldozatát, és átadta a kis Sámuelt Éli papnak mondván: »Én vagyok az az asszony, a ki itten a fiúért könyörögtem; az Isten megadta, én is neki szántam!« így tett Anna. Magát megfosztotta, de nemzetét boldoggá tette. És nemzete jövendő boldogságában mintegy saját boldogságára találva leborul az oltár elé s elzengi diadalénekét. »Örvend az én szivem, az [én Uram Istenemben, szám megnyílik ellenségeimre, mert vigadok a te szabadításodban. Nincs szent csak az Úr és nincs erős, csak a mi Istenünk. Ő öl s elevenít, szegénynyé tesz s meggazdagít, megaláz és felemel*. És mit jós lélekkel a jövőből előre olvasott — az be is teljesült.