Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-06 / 49. szám

hívását s a pápai állam helyreállítását. Éhben látják a felekezeti béke biztosításának egyetlen komoly feltételét az egész vonalon. Hogy a pápa világi hatalmának helyreállítása békés úton nem volna lehetséges, azzal mit sem törődik az ultramontanismus. Mert azt csak nem képzelhetjük, hogy az olasz király oly könnyen adná át Rómát, az egységes olasz haza szivét a pápának! Szegény pápa! Sclimitz kölni püspök azt mondotta róla a nagygyűlésen, hogy »Leó koldus lett a szuverén hatalmak között, de azért — van tekintélye. Ha egy szegény kifosztogatott aggastyán megszólal, királyok és fejedelmek lesik az Ő szavát*. S ez a »kifosztogatott aggastyán* mégis fejedelmi palotában lakik s milliók felett rendelkezik. Mi csak azon csudálkozunk, hogy a szónok meg nem ismételte azt hivő hallgatói előtt, a mi néhány évvel ezelőtt az ultramontanismusban fuldokló Belgiumban, a hol a szegény vatikáni fogolynak és kifosztogatott aggastyánnak börtönéből szalmát mutattak s azt az arcképét, a mely a pápát a vasrácsozat mellől kikandikáló alakjában tünteti föl. Igazán segíteni kellene szerencsétlen sorsán a Péterfillérekkel! 2. A sokat emlegetett s egyházpolitikai pártcélokra is bőven kiaknázott bonni szünidei ltursus ez alkalommal is serényen működött. A westfália tartományzsinal fanatikusai a minap is erős kirohanást intéztek e kursus és a bormi egyetemi theologia tudós professzorai ellen. Az előadások a következő sorrendben tartattak: Kamphausen tanár Ámos prófétiájáról, Meyer az őskeresztyén irodalom legújabb fölfedezéseiről, Bitschl a pessimismus világnézetének Schopenhauertől Nietzscheig való terjedéséről, Sell a történettudománynak a theologiához való viszonyáról és Sinions az alsórajnai zsinati és gyülekezeti életről a XVI. században tartottak előadásokat. A hallgatóságot westfáliai és rajnai lelkészek képezték. Valóban dicséretes vállalat a lelkészi kar theol. és irodalmi műveltségének emeléséhez, a melyre nálunk, hol még szomorúbbak a viszonyok, szintén igen nagy szükség volna. Ez előadások ismertetésére alkalmilag még visszatérünk.) Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. NEKROLOG. Hoffer Károly. 1839—1896. Megdöbbentő, hihetetlennek tetsző hír járta be villámgyorsan november 15-én Felső-Baranyát: Hoffer Károly kisharsányi lelkész; egy szép, virágzó család feje; közbizalom, tisztelet és becsülés által környezett egyházi tisztviselő; anyagi javakkal megáldott s melegen érző emberbarát önkezével oltotta ki élete fáklyáját, öngyilkossá lett! S a lesújtó hír valónak bizonyult. A rettenés súlya alatt kínosan vergődik vallásos és morális érzésünk. Hát ettől a levegőben rejlő ragálytól, az öngyilkosságtól az Istenige hirdetője sem tudja megóvni önmagát*? Hát e századvégi rém, mely a hírlapok hasábjain nap-nap után oly démonilag vigyorog felénk, az Úr szolgái között is talál martalékot?! Lehet-e ok, ha még oly súlyos is; lehet-e helyzet, ha még oly kétségbeejtő is, mely a lelkipásztor kezét kényszeríthetné felemelni az Isten legnagyobb adománya. az élet ellen ? Nem, nem, és ezerszer nem! De még a világias gondolkodás nyomán haladva sem tudunk az adott helyzetben kényszerítő körülményt találni. Mindazok az okok, melyek e túlideges korban döntőleg esnek az ily szomorú elhatározás mérlegébe, hiányzanak. Az anyagi gond, a szükség, e paizsos férfiú, távol volt az ő ajtajától, hiszen iparkodása, szorgalma, mintaszerű gazdálkodása folytán tisztességes vagyonnak volt tulajdonosa, melynek birtokában tisztességes exisztenciáját mindenkorra biztosítva láthatta. Őrület? Hiszen az a néhány sor, mit hátrahagyott, nem enged kételyt ép esze iránt! Gyógyíthatlan betegség? Hiszen testi erejének teljes épségében volt! Családi bajok? Hiszen családi életében a legbensőbb szeretet, a legszebb egyetértés lakozék mindenha, a mindenek fölé emelő bámulat s szeretet tárgya volt neje, s szépen fejlődött gyermekei részéről! Egyházának kormányzatában a rend; tiszttársai részéről az elismerés és méltánylás minden jelei; barátai részéről a ragaszkodás mindmind, mint védő paizsok voltak felvonva körülötte, és mégis . . . mégis nem érezte, a mit Eli fáz mond Jóbnak: >Ime sokakat tanítottál, és a megfáradott kezeket megerősítetted, a nyomorúság alatt elesendőt a te beszédeid felemelték, és a reszkető térdeket megerősítetted. Avagy nincsen-e helyén a te isteni félelmed, reménységed, várásod és a te utaidnak tökéletessége« (Jób IV. 3—6.). A fiziologus könnyen végez az ily problémával: az idegrendszer megbomlása, a külbekatások iránt túlerősen reagáló agytömecsek! A sociologus a kulcsot a különböző osztályok s az azokhoz kapcsolt kötelességek összeütközésében akarja, s véli megtalálni. De mit szóljon a moralista ? Sötétséget, lehangoló sötétséget látunk magunk előtt! Kimondjuk-e a sújtó, az elítélő, a kárhoztató szót ? Te mondád édes Idvezítő, megváltó Jézusunk : »Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek*; de Te mondád intve és figyelmeztetve : »Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek«. Hoffer Károly született Gordisán 1839. június 14-én. Édes apja, Hoffer Pál gordisai lelkész, édes anyja a híres térképmetszőnek, Karacs Ferencnek leánya s a jóhírű írónő, Karacs Teréznek testvérje volt. Gimnáziumi tanulmányait Nagy-Kőrösön végezte 1849—1857-ig. Majd a theologiai tudományok hallgatása végett Budapestre ment. hol a több jelesek — köztük Győry Vilmos — mellett is az elsők közé küzdötte fel magát szorgalmával s készültségével. A theologiai tanfolyam bevégezte után két évig Budapesten volt vallástanár s káplán, majd szülőfalujába, Gordisába ment s.-lelkésznek. Itt érte 1865-ben a túronyi gyülekezet meghívása. Túronyban volt 1876-ig, midőn 98*