Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-06 / 49. szám

ban ugyan nem gondolt senki. Lehetetlen, hogy az. mi oly jótékony volt nyugat nemzeteinek ifjúságára, nálunk csütörtököt mondjon. Az erkölcsi színvonal emelésére pedig sehol sincs nagyobb szükség, mint Budapesten, a melynek asphaltján oly merészen burjánzik a bűn és hervadnak el a nemes törekvések. Berndth István. KÜLFÖLD. Németországi egyházi szemle. Római kath. nagygyűlés. — A bonni szünidei cursus. A Dortmund városában az idén tartott pápás nagygyűlés hasonlít az eddigiekhez Csak mérsékeltebb hangjával üt el a többiektől. Az ultramontán pápás katholicismusnak igazi tüntetései e nagygyűlések. Megértük azt is, hogy a kormányok természetes szövetségeséül ajánlotta fel magát a socialis kérdések megoldásában. Mintha bizony rendelkeznék ez a különben jól szervezett pápás fekete sereg azokkal az erkölcsi erőkkel és eszközökkel, a melyek a socialismus problémáinak megoldásához szükségesebb. Ujabban már a hazafiságot is kezdik lefoglalni. »Bennünket katholikusokat a hazaszeretet dolgaiban felülmúlni nem lehet, s ha szólít a császár, talpra állunk!* így kiáltott föl a dortmundi pápás színjáték egyik komikus hőse. Lieber centrumpárti képviselő pláne azt mondotta: >Mi katholikusok vagyunk Németország legjobb barátai*, s az »ultramontanismust modernnek* nevezte »a szónak legnemesebb értelmében véve*. A munkáskérdésben s a koloniálpolitika terén is felajánlotta szolgálatait az ultramontanismus, mely úgy látszik mindenre képes. Igazán minket nem lep meg semmi. Hisz nálunk is láttunk 49-es Kálnokystát, protestáns Agliardiimádót, aranygyapjas népszabadítót, zsidó klerikálist, liberális papot és jezsuita világot ! A forma és a cél egy, csak a szereplők változnak! Azt a tételt is megkockáztatták az ultramontán nagygyűlésen, hogy a liberalismus szülő oka a sociáldemokratiának. Pedig ez utóbbi valósággal tanítványa az ultramontanismusnak, a mint hogy több pontban találkoznak is az ő nézeteik. Az ultramontánok és a sociáldemokraták versenyeznek az ellennézetűek rágalmazásában, és saját dolgaik nagyításában és folytonos magasztalásában. A mint a sociáldemokraták organuma, a >Vorwarts« hétrőlhétre azzal traktálja olvasóit, hogy »a világon minden nyomorúság okozója a kapitalismus s a romlott társadalom*, ugyan így az ultramontánok is a földön minden bajt abból tudják leszármaztatni, hogy a pápának még nem mindenütt engedelmeskednek, hogy a pápás rendek még nem fejthetik ki teljes szabadsággal áldásos működésüket s hogy a centrumnak még nincs eléggé nagy hatalma a pápás egyházpolitika terén. S a mint a sociáldemour is, az ő nagy társadalmi összeköttetéseivel,igen sokat lendíthet az ügyön, sok pártfogót szerezhet az üdvös, de most még szűkkörű mozgalomnak. Szerk. kratia agitationális céljaira ügyesen ki tudja használni a polgári pártárnyalatok hibáit, azonképen az ult.ramontanismus is nagy mester ellenfelei hibáinak ügyes felhasználásában, hogy aztán magát állítsa oda az erkölcsiség legtisztább képviselőjének s a valódi keresztyénség legjobb előharcosának. Hogy azonban az ultramontanismus táborában sem mind arany a mi fénylik, s hogy itt bizonyos »GescháftslcathoUcismus* dívik az egész vonalon, azt Hoensbroech gróf, a volt jezsuita napnál világosabban bebizonyította. Különösen ellentmondásos volt a pápás nagygyűlés szónokainak és resolutióinak az az álláspontja, a melyet a protestánsokkal szemben elfoglalt. Ugyanaz a Lieber doctor, ki néhány évvel ezelőtt így izgatott: »A protestantismus, a mi ősi ellenségünk*, a minap arról biztosította ultramontán szövetséges társait: »A XVI. század felekezeti vitái túlélték magukat a XlX-ikben »Felekezetközi egyesületeket* tervez az az ultramontanismus, a mely máskor az egész világot szeretné romanisálni és vatikanizálni s a gyakorlati életben kath. egyesületeket szervez az egész vonalon. A hivő protestánsok egyek velünk a közös ellenséggel szemben,* olvassuk a dortmundi nagygyűlés resolutióiban. Ezzel bolondította nálunk is a néppárt a hiszékeny prot. választókat. S hogy e szép deklamátiók dacára az ultramontanismus az egész Németország klerikalizására törekszik, bizonyítja a Bonifác-egvletnek, mint »valódi német nemzeti egyesületnek* folytonos magasztalása. Azt is hallottuk fölemlegetni, hogy »egyedül a katholikus elv menti meg a világot a romlástól*. Belgium és Franciaország azonban mit sem tud róla. Az ultramontanismus phariseusi érzületét és kétszínű magaviseletét igazolja az is, hogy Canisius Péter jezsuitát, az ismert kátéírót s az ellenreformátió egyik főeszközét szentté avatni kivánja, s Sröber képviselő a császári szót »az egy népről és egy jogról* az Úrnak ama szavával kivánja kiegészíteni: legyen egy akol, egy nyáj és egy pásztor!* Igazán úgy tűnnek föl előttünk a pathologiai jellegű szózatok, mint egy elaggott alvajárónak önmagát s az egész emberiséget ámító szózata. Hogy minek tekinti immár a szívélyes barátságos hangon hozzánk közeledő ultramontán érdekcsoportozat a gyakorlatban a protestantismust, bizonyítja az a körülmény, hogy a vegyes házasságot concubinátusnak jelzi s az áttért protestánsokat újabban újrakereszteli. Nálunk meg az újabb egyházpolitikai törvények életbeléptetésével csak most kezdődik a reversálisok kora s a vallásszabadság első és jubileumi évében ugyancsak lépten-nyomon látjuk mellőzni a protestantismust. S aztán azok a rendek, a melyek kígyót, békát kiáltanak nálunk és másutt Lutherre és a reformátióra, az ultramontánok szerint »az állami és társadalmi béke legtermészetesebb szövetségesei!* Valóban difficile est satyram non scribere! Bár Németországban a birodalmi kancellár és két porosz miniszter római vallású, mégis minduntalan panaszkodnak az ultramontánok a paritásról. Sürgetik a »szabad*, azaz pápás egyetemeket, a jezsuiták vissza-