Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-29 / 48. szám
ványai szerint jeles tanuló. Jó tehetségű és nagyon szorgalmas fiú. Nap-nap után elnézem, mint gyötri-kínozza magát a tanulással. Naponként 5—1 ji Q órakor kel s napi feladványait hűségesen átismétli. Délelőtt 8—l óráig iskolában van. Kettőig ebédel. Ebéd után rögtön tanuláshoz fog s ott görnyed az íróasztal vagy a könyvei mellett este 6 — 7 óráig. Akkor megvacsorál s néha még vacsora után is könyveihez kell mennie, mert még nincs készen a holnapi feladatokkal. Arról, hogy ez a 12—13 éves fiú naponként csak 1—2 órát is szabadon lehessen, sétálhasson, játszhassék, szó sincs. Akárhányszor parancsszóval kell eltiltanom a könyv mellől és sírva vonszolom vagy parancsolom sétára, mert lelkiismeretessége nem engedi, hogy addig szórakozni menjen, míg a napi teendőit el nem végezte. Nos, tisztelt tanférfiak, ha ez nem túlterhelés, akkor nem tudom, mit neveznek önök túlterhelésnek. Hisz ezzel a rendszerrel szellemileg tanulási undort, testileg valóságos elsatnyulást idéznek elő a gyermekeknél. így aztán ne panaszkodjunk a miatt, hogy az ifjú a középiskola felsőbb osztályaiban már minden könyvtől csömört kap, a főiskolában és az életben pedig komoly munka és studium nélkül protekcióval akar boldogulni. A testi és lelki elsatnyulást természetszerűleg az erkölcsi elernyedtség követi, mely a dolognak csak a könnyű végét fogja. Azért csak rajta, rajta azzal a revízióval, minél alaposabban, minél gyökeresebben, hogy necsak a tanterv ne terhelje, de a tanár se terhelhesse túl a középiskolai ifjúságot. Váradi F. TÁRCA. Két új vallásphilosophiai munka. A német vallásbölcseleti irodalom legújabb termékeiből különösen két mű kelt nagyobb figyelmet a tudományos világban, oly nevekkel mint Siebeck és Seydel a címlapon. Az előbb említett kitűnő tudós »Lehrburch der Religionsphilosophie* című, 1893-ban Freibugban megjelent munkájában arra törekszik, hogy a vallásos tudat tárgyát függetlenül bármely metaphisikától vagy ezen alapuló ismerettani elmélettől méltassa s a vallási probléma eredetét és jogosultságát inkább első sorban azon tudat történeti kifejlődésében mutassa fel, a melynek természete és jelentősége azután egyfelől a személyiség lényegéhez és értékéhez, utóbb pedig a kulturához való viszonya alapján derítendő fel. Ebből láthatólag Siebeck már előzetesen a történeti kutatást helyezi előtérbe, mely azonban csak úgy lehetséges, ha a vallások lényegök szerint hasonlíttatnak össze, s ebből az összevetésből a haladás törvénye domborul ki. Továbbá nála az ember mint valóságos személyiség érvényesül, nem csupán mint individuum, de mint önmagában létező érték. Ez a naturalismus és intellectualismus álláspontján vett diadal. Mert bármily jogosult legyen is az egyoldalú quietismus, a szép lelkek vallásosságával szemben az ember társadalmi helyzetének hangsúlyozása a maga vallási viszonyában is, mégis íenforog a veszély, hogy a társadalmi momentum túlfeszítése lerombolja az ember személyiségének és sajátos örökkévaló valláserkölcsi értékének méltánylását. A hol azonban ezt a személyiséget jogaiba visszahelyezzük, ott, mint épen Siebeck mutatja ki, az immanentia álláspontja magától megvan haladva s a transcedentalismus álláspontja önkényt áll elő. Egyébiránt Siebeck munkája két részre oszlik: az elsőnek tárgya a vallásos tudat lényege és fejlődése, és pedig az első szakaszban a vallás helyzete a művelődés életében talál megvilágítást, tudniillik annak ellenséges viszonyulata emehhez, valamint szükségszerű összefüggése azzal, majd a túlvilágra való utalás, mely minden kultúrával szemben a vallásos tudat jellemző sajátosságot nyújtja. Miután még a vallásphilosophia feladatát és módszereit tárgyalja, a második szakasz a vallás fejlődését adja elő. Ennek három fejlődési fokát különbözteti meg a szerző, tudniillik a kezdetet, az erkölcsiségi vallást, végül a megváltási vallást, melyek mindannyian jellemző különbségeik szerint nyernek megvitatást, a probléma helyes fölállításával és megoldásával. Az egész igen szellemes előadása a vallástörténelem philosophiájának, s átvezet a harmadik szakaszra. Itt két fejezetben taglalja szerző a vallásos tudat subjectiv és objectiv kialakulását és pedig tekintettel mindenekelőtt. a hit lényegére, a hit és tudás nehéz problémájára, továbbá a vallás és erkölcs, a vallás és vallásosság, a hitrege és a tantétel, a kultusz és egyház viszonyára, végül a vallásos életrendeltetés módozataira. Megannyi alapos boncolása a vallástörténetben jelentkező s annak philosophiai nyomozása rendén feltáruló problémáknak. Siebeck munkájának második része a vallás igazságát tárgyazza Első fejezetében pontosan meghatározva a problémát, első sorban a világeszmét, azután az isteneszmét, majd az ok- és célfogalmat, a szabadságfogalmat, az emberi rendeltetést és a theodiceát veszi vizsgálat alá. Főként itt száll szembe erélyesen a szerző az illosionismussal, midőn például erősen hangsúlyozza, hogy a vallás tényében és fejlődési menetében rejlik annak bizonysága, hogy a személyiségnek az élettökélyre irányuló ösztöne a valóság határai közt, a mennyiben azt a benső élet horizontja határolja, nem talál végleges kielégítésre. Ezt a kielégítést a személyiség csak egy oly élet kilátásának lehetősége következtében nyeri el, mely földi és érzéki lételének, egy földöntúli léttel való kapcsolatát tételezi föl. Ezt a kilátást mintegy csupán subjectiv gondolkodás eredményét ragadni meg, melyre nézve objectiv támpontok nincsenek, annyi, mint a személyiség alaplényegét és alapösztönét is valami agyrémként fogni föl s az egész életet merő illusióvá fújni föl. Másfelől ezen ösztön jogosultságát, azaz teljesülhetését magát elismerni, s ez értelemben utalni az emberiség életének bizonyos természetszerűséggel a végtelenig nyúló tökéletesedésére, vagy egy bekövetkezendő, ideális földi állapotra, szintén csak annyi volna, mint ezt az elismerést magát is illusióraalapítani, és
