Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-22 / 47. szám

fizetni vonakodó egyháztagok ódiuma nem irányulhatna a lelkész ellen. Másfelől pedig a lelkész minimuma valóban és komolyan lévén biztosítva: a lelkészi hivatalviselés a párbór-rendszerben is megnyerné a sikeres működhetósre oly igen szükséges nyugalmasságot. Az egyházmegyék szervezetében lehetne valamely hivatalközeg, a ki a segélyezést közvetítené, ugyanennek lenne teendője az évenkénti hátralék-kimutatásokat bekövetelni, valamint azokat az államközegekkel is végrehajtatni. Talán nem volna az nagy csuda, ha az elhatalmazott nyomasztó viszonyok súlya alatt most olyanok találnák meg a kisegítő eszmét, a kiket annak keresésére a szükség kényszerít. Vajha születnének és teremnének hát az eszmék minél többnél, s azok között győzne a minél jobb! Itt az ideje, hogy reformáltassók ez az intézmény is! Myrtill. A lelkészek pastorális magatartása a vegyes házasságokkal szemben. Felolvastatott a dunamelléki egyházkerület október 17-iki egyházi értekezletén. II. Az optimisták, a könnyedebb kedélyek részéről már az egyházpolitikai harcok idején felhangzott s azóta is többször hallható e tárgy felől a bátorító szózat: »alios jam nos vidimus ventos!* Igen, láttunk, állottunk is ki már nagyobb viharokat. De ne feledjük, hogy azok a viharok vértanukat támasztottak. A vértanuk kifolyt vércseppjei pedig mindig újabb vértanuságra képes, buzgó lelkek, hithősök elhintett termékeny magvai. Ne feledjük, hogy akkor a vallás, a hit, az egyház volt az emberiség éltető lelke; megtartó, nevelő, tökéletesítő hatalma s hogy az a hit és hitbuzgóság híveinkben ma már nagyon alá szállott, felette gyenge lábon áll s ez épen egyik forrása bajainknak. Szerencse, hogy erről az újabb szélről tudjuk, honnan fut s hová megyen s vele szemben tudjuk, mely irányba kell fordítani erős vásznakból készítendő vitorláinkat. A theoria embere pedig azzal vigasztalja magát, hogy a kalvinizmusnak nem is célja a tömegekre hatás. Egyházunknak egyénekre van szüksége ; mély lelki tartalommal, kidomborodó, jellegzetes, erős vonásokkal bíró egyénekre, hogy ezek legyenek aztán az egyház egyetemének erjesztő kovászai. Optimisták és theoria emberei, én pedig azt mondom ti nektek, hogy nem életerős, nem fejlődésre hivatott elv az, mely csak belferjileg s nem egyszersmind külterjileg is igyekszik hatni s a kegyelem istene ez üdvre nemcsak az egyeseket, de a tömegeket is választotta. Nagyobb számból nyerhetünk megfelelő arányban nagyobb s értékesebb béltartalmat is. Minden, a mi él, annak fejlődni, növekedni s épen egv oly intézménynek, mint az egyház s épen a kálvinista egyház, számban is gyarapodni kell, mert csak ez létének biztos alapja, boldogulásának biztos záloga. Ne feledje azért a kálvinista pap, hogy ő a legszentebb, legnemesebb emberi jogok előharcosa, Isten ügyének előmozdítója; hogy Krisztus katonája s Isten országa terjesztésének hivatásszerű, első rendű munkása. Ne feledje, hogy az ő egyháza a legszentebb emberi jogok, a legmagasztosabb emberi érdekek letéteményese : a fölvilágosultság. a legmélyebb bölcseség tárháza; a legszentebb ész, erkölcsi és üdvigazságok kimeríthetetlen kincstára. Ne feledje, hogy midőn a reá bizott girákkal, talentumokkal híven sáfárkodik; mikor azokat nemcsak egyeseknek, de az egész emberiségnek minél gazdagabb mértékben nyújtja át és osztja ki: ugyanakkor az emberiség legdrágább, legmagasztosabb érdekeit, legszentebb jogait mozdítja elő s ugyanakkor az evangeliumi szabadság, egyenlőség és testvériség leghívebb és leglelkesebb apostolaként tűnik fei! Sohasem tudnám azért bármelyik, tőlem, egyházamtól távozó, még a legnagyobb erkölcstelenségben, hitközönyben élő hívőnkre is távozásakor a gyakorta hallható közmondást a mily naivul, ép oly tévesen alkalmazni, hogy: »hullik a férgese!* S nekem fülembe zeng az írás szózata: »Ha én mondándom a hitetlennek: Halállal halsz meg; és te őtet meg nem inted, és nem szólasz neki intvén őtet, hogy a hitetlen az ő istentelen utairól eltávozzék, hogy éljen: az a hitetlen meghal az ő álnokságában, de az Ő vérét a te kezedből kivánom meg« (Ezek. III, 18.). Igen, mi a reánk bizatott nvájért felelni tartozunk; nem szabad abból vagy egyet is a kívül leskelődő rókák és farkasok martalékául engednünk, sőt rajta kell lennünk, hogy egyházunk tagjait necsak megtartsuk, de számukat, épen a vegyes házasságok által, minél inkább szaporítsuk. Örök szégyen lenne korunknak, korunk protestáns lelkipásztorainak, ha egy szabadabb levegő s jobb viszonyok után vágyakozó késő nemzedék minket vádolna a mult idők mulasztásaiért s ránk szórná egy még mostohább idő kegyetlen vádjait. Félő pedig, hogy ha mi is hadsorokba nem állanánk, számban és erőben megfogyatkozva lépjük át csak egy fél század nem épen távol eső küszöbét. Nem szabad tehát nekünk egyetlen egy református félt sem vegyesházasságba úgy bocsátanunk, hogy előbb ne igyekeztünk volna rábírni arra, hogy minden születendő gyermekét anyaszentegyházunk s abban az emberiség szine-java számára neveltesse fel. A kísérletet legalább feltétlenül, kivétel nélkül, minden esetben meg kell tennünk, Meg, még legnagyobb gyülekezeteinkben is, még ott is, hol egyházunk a többiek felett túlnyomó lélekszámmal bír, vagy a hol csupán reformátusok laknak is. Ha siker mutatkozik, annál jobb: Istennek adjunk érte hálát. Ha tervünk nem sikerül, arról sem tehetünk, de legalább lelkiismeretünket megnyugtatjuk s eleget teszünk az írás parancsának: »Te pedig, ha meginted a hitetlent, és meg nem térend az Ő hitetlenségéből, és az Ő isten-