Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-22 / 47. szám

elfáradt, inségeskedő keresztes hadsereggel Palaestina szent földjét még a lánglelkesültségű remete Péterek és Balduinok sem bírták állandóan elfoglalni! De ha a párbér-rendszer nagy akadály a papra nézve az evangelisatio magvainak hintésében, nem kisebb akadály az a hívekre nézve a hintett magok befogadásában. A fixum fizetéses helyeken, hol a lelkész az illetményeit nem az egyesektől, hanem az egyház magtárjából vagy pénztárából húzza, ha az ily helyeken végrehajtás éri az egyház tagjait, a lelkész csak úgy tűnik fel az azt szenvedők előtt, mint a ki csak a jó rendtartás érdekében, a presbyterium intézéséből cselekszik. De már a párbér-rendszerben, hol a lelkész illetményeit közvetlenül az egyesektől kapja, már itt az ő hátralékainak exequáltatása őt egész más színben mutatja, szívtelen nadálynak tünteti fel, ki a szeretetet csak a templomban hirdeti, azonkívül pedig ellensége a népnek. Igenis, a párbér-renclszerben a papi hátralékok exequáltatásának ódiuma csaknem magára a papra nehezül; én legalább ezt a saját tapasztalatomból így tudom. Míg új pap voltam, s az exequáltatást egy pár évig elbírtam kerülni: a hallgatóim templomlátogatása, irántam való tisztessógtudása, jóakaratú szavaim figye lembevétele ellen nem lehetett kifogásom, s ha többeknek fizetni nem ak arasa felett is elbírtam volna tekinteni, bizonyosan most is így volna. Már most azonban, miután társadalmi állásomhoz képest a kor igényeitől messze elmaradni nem akarva, családos ember létemre s a kötelességszerű rendtartás tekintetéből is a fizetésemért a megadni vonakodókra egyszer-kétszer végrehajtót hoztam: már most — mi tagadás benne — sokak részéről vége van irántam a nyájaskodásnak, megtépve a lelkiatyaság nytubusa ; az ilyenek közül többen a templomból elmaradnak ; ha ügyem vagy beszédem van velük, lehetetlen észre nem vennem, hogy hidegek, zárkózottak, dacolásra hajlandók. Ezeknek megnyeresére volna ugyan egy biztos mód, a mit bármely lelkész is meg tudna tenni, ha ugyan a rendtartási ós személyes érdekeivel nem ellenkeznék1

. egyszerűen elengedni nekik a lukmatartozást st

azt soha nem követelni. De hogy puszta szóval, vagy evangelizáló cirógatással bírja őket valaki nemcsak fizetésre, hanem még a hozzávaló simulásra is, ehhez csekély véleményem szerint legalább is oly tehetség kellene a mi ritkaság, vagy unicum számba megy. A rendszerjavítás akarása nélkül csak épen egyéni tulajdonoktól várni az evangelizálást s e téren a sikerességet: majdnem olyanforma óhajtásnak látszik, mintha valaki például úgy várná az irodalom virágzását, hogy annak minden munkása Jókai vagy Petőfi tehetségével bírjon. Es ismételni kívánom, hogy a párbérrel hátralékban maradók a mi Baranyánkban nem fogynak, hanem ijesztő mérvben szaporodnak, a mivel aztán nő és erősödik mintegy a válaszfal is, a mi a lelkészt és híveinek mindig nagyobbodó hátralékos számát egymástól természetes következetességgel elzárja. Egyfelől hát a lelkésznek mind mostohábbá váló helyzete, ebből származó lekötöttsége; másfelől a gyülekezet folyvást szaporodó vészének kénytelen zaklattatása s e miatt egyháztól és lelkésztől való elhidegülése: már ezekben oly két főakadály áll az evangelizálás útjában, melyeknek rendszerváltoztatás nélküli elhárítása szintén a lehetetlenséggel határos, s e téren a sikertelenségért csak magát a lelkészt vádolni nem egyébnek látszik a viszonyok nem ismerésénél, vagy azoknak számításon kívül hagyásánál. Oly két főakadály, mikkel y>Az intensiv keresztyén munkásság apologiája«. című cikknek jónevű írója sem számolt. (Lásd e Lap 1896. évi 43-ik számában. De hát épen nem volna-e mód, melylyel ez akadályok elháríthatok lennének? Es nem kötelessége e minden lelkésznek az ily módokat keresni úgy a saját existálhatása, mint a magasabb ügy érdekében? Sőt nem az evangelizálás szolgálata-e már az is, ha valaki az ily módokat őszintén keresi? Én is gondolkoztam már ilyenen, s csak kötelességet vélek teljesíteni, midőn azt főbb vonásaiban előadom, s annak eszméjét megpendíteni bátorkodom. Ugyanis, ha az állam bennünket segélyezni akar, és ez a segélyezés a valódi célját, a lelkészi fizetések biztosítását bizonyos összegig, 600, illetve 800 frtig el akarja érni : akkor ennek úgy kellene lenni, hogy a mely lelkésznek a fizetése papíron megéri a minimum 600 vagy 800 frtot, az valóban meg is legyen. Ez pedig a párbérfizetés-rendszerben úgy lehet' meg bizonyosan, ha pl. én a 180 frt fizetés-hátralékom kimutatását valamely egyházhatósági hivatalnak beadom; az a kimutatott hátralék-összeget nekem az állam által adandó segélyezési alapból készpénzzel kifizeti; az adósaimmal peclig ő bánjék, ezektől ő szedesse a a hátralékokat úgy, a hogy jónak látja a segélyezési alap kasszája részére, az én veszteségem nélkül. Akárki mit beszéljen is, ez az osztó igazság, s ha a lelkészi fizetéseknek bizonyos összegig való biztosítása a szép szónál több is akar lenni, azt csak valami efféle módon lehet elérni, A lelkészeket és presbyteriumokat felelősség terhe alatt lehetne kötelezni arra, hogy a lelkészi fizetés-hátralékokat minden évben záros határidő alatt beadni tartoznak. így aztán a