Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-15 / 46. szám

A lelkészek pastorális magatartása a vegyes házasságokkal szemben. Felolvastatott a dunamelléki egyházkerület október 17-iki egyházi értekezletén. Érdekes tárgy, jól hangzó cím, aktuális tétel! S nem kevésbbé érdekes, hogy e mélyen tisztelt körben, nagyérdemű próféták seregében, egy még nem kész próféta, egy kezdő próféta-fiú veszi azt ajkára, veszi tolla alá, hogy írjon s olvasson róla. Távol legyen azonban tőlem, hogy a nálam sokkal mélyebb tudású, sokkal gazdagabb tapasztalatokkal bíró, régi gyakorló lelkészek körében tanítani s még inkább, hogy tanácsokkal előállani kívánjak. De hogyne tárnám fel a felvett tárgyról való nézeteimet, meggyőződésemet, mikor a tárgyat magam is oly fontosnak találom; mikor nem egészen önként, de hívásra jöttem ide a próféták közé; mikor épen egyik próféta, a Sámuel prófétai lelke hivott el engem; mikor különben is benső lelkiszükség kényszerít engem, hogy megbeszélés, megvitatás tárgyává tegyem a felvett tételt s magam is tanuljak s haszonossá tegyem az itt hallandó nézeteket e tárgyról amaz evangeliumi mezőn, melyen épen most működöm s melynek később is, de legfőképen mostani munkakörömben oly sok hasznát vehetem. 1. Igen, itt állok egy mező közepén, az evangeliumi élet széles mezején. Sajátságos ez a tér, ez a nagy mező. Rajta üdítő, hűs források, híves patakok ; virágokkal hintett kies tájak, zöldelő pázsitok egyfelől; elszomorító jelenetek, sötét képek másfelől. Hű képét s rajta merengő, miatta borongó lelkem komor hangulatát leghívebben tán az Ezekiel próféta szavaival jellemezhetném: »Lőn én rajtam az Úrnak keze, és kivűn engem az Úr lélek által és helyheztete engem egy mező közepette, mely csontokkal rakva vala. És általvűn engem azok mellett köröskörül : és íme felette sok vala a mező színén, és íme igen megszáradtak vala. És mondta nékem: Embernek fija! Nemde élnének-e ezek a tetemek? És mondék : Uram Isten, te tudod! És monda nékem: Prófétálj e tetemek felől, és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét!« (Ezek. XXXVII. 1—4.). Óh, hányszor tettem bizonyságot a »Lélek«-ről! Óh, hányszor prófétáltam e megszáradt tetemek felől; hányszor kiáltottam füleikbe. »Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Űr beszédét!* Prófétáltam felölök akkor, mikor az egyházpolitikai harcok a főrendi házban javában folytak. Prófétáltam a »Prot. Egyházi és iskolai Lap« érdemes szerkesztője előtt egy magán-beszélgetésben. Prófétáltam egy felejthetetlen, kedves emlékű családi estélyen, egyházunk egyik erőshitü főrangú hölgyének, buzgó, hű leányának házában, midőn elvben helyeselve s el is fogadva, mai viszonyaink között azonban még sem a polgári házasságot, sem az 1868-iki LIII. törvénycikknek arra már rég törekvő körök által való s tényleg ügyes számítással keresztülvitt, ránk nézve azonban felette hátrányos s cseppet sem igazságos megváltoztatását nem óhajtva, szerény nézetemet legmélyebb meggyőződéssel nyilvánítani bátor voltam, hogy »én csak tisztelettel emelek kalapot ama méltóságos főrendek előtt, kik az egyházpolitikai reformokat második izben is meg nem szavazzák«. Nem hiú profétáskodási vágy, de őszinte meggyőződés s egyházam iránt való forró szeretet és mindenekfelett a > Lélek* hatalma prófétáltatott akkor velem. Próféciámat azóta sem bántam meg. Ma már látjuk az eredményt s elfogultság nélkül, tárgyilagos meggyőződéssel legyen mondva: gyűjthetjük a szomorú tapasztalatokat. Nem ártottak azok a reformok a vallásos életnek. Nem csökkentették azok a nép vallásosságát; nem gyöngítették, rontották erkölcseit — nem! Sőt nem szólnék igazat, ha ily kártékony hatásukat állítanám. Hiszen, hála az égnek, elmondhatjuk már is, hogy alig négy százalék a házasságok közül az, melyet valamely egyház papja is meg nem áldott. De hogy református s általában protestáns egyházunkban szomorúan tapasztalható az előre sejtett, lélekszámunkat apasztó, kártékonyhatás: ez az, mire rámutatni kivánok; ez az, a mivel foglalkoznunk felettébb kívánatos; ez az, mit a mélyen tisztelt értekezlet legszorosabb figyelmébe ismételten ajánlok. Budapesti reform, egyházunkban legalább nagyon elszomorító jelenetek tanúi vagyunk. Szinte aggodalommal kezdem meg az irodában minden hetemet, s ha egyszerre három embert látok az iroda félé tartani, szinte előre fogadást mernék rá ajánlani, hogy itt kitérést jelentenek be. Igen, tőlünk kitérést és nem hozzánk térést. Mert e tekintetben ez idő szerint nálunk úgy áll a dolog, hogy míg hozzánk tért eddig összesen csak tizenegy, addig tőlünk túlnyomóan a r. kath egyházba áttért 42 egyén, nem is számítva az anabaptistákhoz áttérteket, kiknek jelentkezését a törvény alapján tudomásul nem vehetvén, velük együtt a tőlünk kitértek számát ez idén körülbelül 75-re tehetjük. S míg tavaly hozzánk áttért 115, tőlünk kitért 37 egyén ; az áttérésekből tehát 78 lélekszám volt az összes nyereségünk, addig az idén jelen adataink szerint közel 60—70 lélekszámveszteségre számíthatunk. Valóban sötét kép ; lehangoló, elszomorító számok. S a legtöbb kitérésnek, épen a r. kath. egyházba való áttérésnek, oka a vegyes házasság. Másik szomorú tapasztalatom az, hogy a református fél a vegyes házasságokban csak rendkívüli, csak kivételes esetekben tudja megóvni a r. kath. féllel szemben egyháza érdekeit. Ha maga át. nem tér is, születendő gyermekeit a legtöbb esetben a r. kath. egyháznak igéri s nemcsak a nők, de a legtöbb esetben a férfiak is, kivált az egyszerűbb osztályok, a nép köréből. Hova lett a reformált hívek hűsége egyházuk iránt, hova lett a régi hithűség, egyházszeretet, buzgóság híveinkben! Eltűnt! Nagyon sok esetben lágymelegséggé, hitközönynyé, egyházunk veszedelmévé változott! Ha kérdem őket: miért teszik ezt;