Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-15 / 46. szám

a mivel adva volt, azt a nagy tiszteletet Isten iránt, mely utolsó fillérét is kész volt oda adni Istennek azzal a gondolattal: Nem a tiéd vagyok-e én magam is, én Istenem! Mivé leszek én, ha engem az én jó Istenem nem tart? Kész szivvel adom mindenemet; mert szeretlek, mert imádlak téged, mennyei Atyám! Csak te ne felejtkezzél meg én rólam az én szegénységem és elhagyatottságomban, akkor sohasem látok szükséget. Az ilyen szív az az oltár, a melyről legkedvesebb az áldozat Istennek. Vannak-e ilyen szegény özvegyek ti közöttetek, keresztyén hívek. Vannak-e ilyen lelki-szegény gazdagok? Ilyen oltárokat emeljetek az Istennek. Ne higyjétek, hogy csak a pompás templomokban emelt drága oltárokon benyújtott áldozat kedves az Isten előtt. Emlékezzetek, milyenek voltak az első keresztyének templomai. Rejtett, sötét barlangok, melyeknek ivezetei,oszlopai természet alkotta durva kövek, a puszta föld az ülőhelyek, faragatlan kő az oltár, melyről a szentségeket: az Úrvacsorát és a keresztséget vették. S higyjétek el, sohasem volt kedvesebb Isten előtt az áldozat, mint a melyekkel ott itt tisztelték az Istent. Mert igaz buzgóság malasztja töltötte be a templomot, mely becsesebb volt előtte a tömjén drága füstjénél. Az imák tiszta szívből, őszinte tiszteletből fakadtak, s kedvesebbek voltak, ha kopott daróc ruha volt is a külboríték, mely takarta, mint a selyemmel és bársonynyal fedett szív, melyből hiányzik a buzgóság. Hány ilyen oltár áll készen ma is a szegények, a szerencsétlenek keblében teljesen elkészítve, csak meg kell gyújtani, hogy lángra lobbanjon. Ti reátok várnak ezek, hogy a ti kezeitek aclják az első szikrát, mely lángra gyújtsa. Ti legyetek az isteni irgalmasságnak és kegyelemnek eszközei. De hol találjuk fel ezeket, hogy elmehessünk és meggyújthassuk, kérditek. Mindenütt. A földalatti sötét öldöklő levegőjű szobákban, megtaláljátok úton-útfélen, csak figyeljetek a beszédekre, melyek körülöttetek hallhatók. Ne hunyjátok be szemeiteket azok előtt, a melyeket láttok itt és amott. Szabad legyen erre vonatkozólag egy eseményt elmondanom. A mult télnek dermesztő hideg napjaiban történt. Egy munkásnő, kit személyesen ismertem, beszólt munkaközben társainak egy szegény anyáról, ki két kis gyermekével a legnagyobb szükségben van. En mögötte állva a nélkül, hogy észrevett volna, figyelmessé lettem szavaira s hallgattam beszédét. Azt mondja, hogy sem ennivalójuk, sem tűzrevalójuk, sem ruhájuk nincsen, mert ágyneműinek ós ruháinak minclen nélkülözhető része elment már kenyérre. Munkára nem járhat, mert kis gyermekeit nincs kire hagynia. Egész nap ágyban tartja őket, hogy a nagy hidegben ne szenvedjenek. A házmester pedig sok halasztgatás után kijelentette, hogyha pár nap alatt meg nem fizeti házbérét, kiteszi őket az utcára. Ekkor megszólaltam. Küldje el hozzám ezt a nőt. Felém fordulva mondja : Nem jön az uram! mert szégyenli szegénységét. Csak küldje el, beszólni akarok vele. Pár nap múlva megjelent előttem egy ágról szakadt, sápadt, beteges arcú nő. Egyik karján egy kicsiny gyermekkel, kinek kis kezei, arca megkékültek,szemei telve voltak könyekkel a hicleg miatt. A másik kezével egy másik kis gyermeket vezetve, kinek lábai kinn voltak a lábbeliből s ruhái is rongyosak. Ugyan miért hozta el ezeket a szegény gyermekeket, mondtam neki, hiszen megdermednek ebben a nagy hidegben. Kénytelen vagyok uram, mert nincs semkim, a kire hagyhatnám. Néhány szó meggyőzött azoknak az igazságáról, a miket hallottam. Segélyt adtam neki. De midőn látta, hogy ez nem alamizsna csak, kezében tartva s nem mervén eltenni a pénzt, hogy hátha nem illeti őt, aggódva mondja: de uram! nem hallgathatom el, hogy én katholikus vagyok. Nem kérdeztem jó asszony, úgy szenved-e mint katholikus, vagy úgy, mint református, a szegénységnek és nyomornak nincs felekezete. Menjen el békességgel, higyjen és bizzék az Isten jóságában. Ekkor égre emelte könyekkel telt szemeit. Istenem! . . . köszönöm. Többet nem tudott szólani. De mennyi minden ki volt fejezve e két szóban! Egész szive, egész lelke belé volt öntve. Hogy az Isten meghallgatta a nyomorúságban hozzábocsátott csendes könyörgóseit. Hányat találhatunk ilyet, keresztyén hívek, ha figyelünk, ha szemeinkkel nemcsak nézünk, hanem látni is akarunk. Úgy van kedves atyámfiai ! Annak a szegénynek a rongyai, a kit cél nélkül tévelyegni látsz az utcán, ínségtől megviselt beteges arccal, ennek rongyai reád kiáltanak: Ismered-e az ón Istenemet, ember? Neked látom van jó Istened, a ki javaival megáldott. Nekem nincs ilyen Istenem. Vagy talán ón vagyok Ezsau ós te Jákob, s az én áldásomat is te vitted el. Add vissza az én áldásomat Tedd atyámmá nekem is az Istent, a szeretet, a könyörületesség által, hogy megtanuljam ismerni ós szeretni a te Istenedet. Ti hozzátok kiáltanak azok a gonosztevők, kiket a szükség és nyomor vitt a bűnre. Kik