Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-01 / 44. szám
is, ha a neveket elhallgatom, bár — megvallom — önkényt választottam őket. mint még nem a legrosszabbakat. Képzeljen ön egy tanítással foglalkozó szerzetet, melynek tagjai intelligens emberek, csaknem kivétel nélkül tanárok. Évenkint kapnak négy-ötszáz forint fizetést — legalább a misera plebs — és ellátást. A legtöbb apró lyukakban lakik, körülvéve egy sereg innen-onnan összeszedett bútorral, melyekről csak annyit lehet megállapítani, hogy ezelőtt egy csomó esztendővel s mindenesetre az özönvíz után készültek. És ezeknek az intelligens uraknak vannak híres pincéik, a hova nekik elmenni tilos; van boruk, de ha egy jó barátjok hozzájok vetődik, korcsmába küldenek és a saját pénzőkön kénytelenek vásárolni egy messzely bort... És így megy ez tovább. . . Ilyen dolgokat ír nekem az én jó barátom. És ezek az emberek intelligens tanárok, a kiknek »urak«-nak kell lenniök a társadalomban; és eltűrik ezeket és eltűrnek más hasonló lealázó, minden müveit lelket sértő dolgokat, melyekre egy csizmadiamester alig vállalkoznék; és az ő felsőbbségök nem látja be, hogy nem középkori, buta tömegen zsarnokoskodik többé! S mit érnek el mindezzel ? A lélek tökéletesedését, az aszkéta nagyságát, a lemondás nyugalmas boldogságát? Ha így volna! De a mi kolostorainkban az elégedetlenség, a keserűség kárhozatának halhatatlan szelleme borong; azok lehetnek száz eset közül — tízben a jónak forrásai; de kilencvenben alkalmak emberek boldogtalanná tételére, itt a földön elkárhoztatására. Örök küzdelem tanyái azok, melyekben az ember nemcsak pusztán mint ember szenved, hanem mint eszmék, elvek birtokosa is. A mult otromba, zsarnoki, sötét szelleme, kenetes §-okba bujtatva, kínozza, gyötri a felvilágosult idők fiait, meghervasztva, eltaposva életök virágját, hogy végre elfásulva, kimerülve, ősz hajakkal, meggémberedett tagokkal meghúzódjanak, mondván: hová menjünk vén, gyönge létünkre? vagy távozzanak az élőhalottak koporsójába — az őrültek házába. Nem veszi észre ön ezek után, hogy az illető uraknak ideje volna kolostoraik kapuja fölé a »Pokol« eme föliratát alkalmazni : »Lasciate ogni speranza voi chi entrate?!« V. Ön már meg is sokalhatta ez unalmas leveleket, kisasszony. Sietek tehát a dolognak végére járni. Miért is írtam mindazt, a mit megírtam ? Ön bizonyára látja, hogy nem akartam a reformerek dicséretre méltó csapatába állani, hiszen akkor nem önhöz intéztem volna soraimat. Rómához, a nagy Rómához kellett volna fordulnom, a ki — tudja mindenki — nem kis emberek, de századok kiáltását sem igen hajlandó meghallani. Ez a szerzetes-história pedig Rómán tűi is szörnyű nehéz dolog. Könnyű volna — csak ennyit is — mondani: »Törüljétek el az örökre kötelező fogadalmakat! Korlátozzátok több-kevesebb évre, s akkor lehessen a szerzetes szabad«, de ha ez a kívánság teljesülne, bátran biztosíthatom önt, legtöbb szerzetben, a melynek tagjait képzettségűk valamire való világi pályára képesíti, alig maradna ember. . . Azonban, mondám, nem akarok reformálni, megelégszem. ha önt a föltett thémáról tájékoztatom. Részemről nem törtem lándzsát K. J. fölött, s ön látta, hogy fogadalmának kötelező érvényét is reá és az Istenre bíztam. A felhozott esetek közül áll-e ő reá egy is, avagy más, hasonló körülmények álltak zárdai életének bölcsejénél: nem tudom, de nem is tagadom. Nekem azok a szenvedések állnak előttem, a melyeket önnek a valóságból rajzoltam, és annak a lépésnek a komolysága, melyet ő megcselekedett. »Fogadását megszegte*, mondják. És ha belátta, ha érezte, hogy az a fogadás érvénytelen, hogy az az ő lelkiismeretét nem kötelezheti, s ha lelkében föltámadt a tudat, hogy ő is ember, ha boldog kivánt lenni, mint minden más: vájjon akkor is kötve volt, hogy boldogtalan, szerencsétlen legyen a sírig ? »Megkárosította a szerzetet, mely fölneveltem Nevetséges! Hát ti azt hiszitek, hogy meglehet fizetni egy élet boldogságát ? » Hitét elhagyta*. És a ti atyáitok, midőn pogányból, zsidóból keresztyénekké lettek, nem cseréltek hitvallást ? És ti azt hiszitek, hogy a hit csak az értelem dolga és nem az egész emberé? Ti azt gondoljátok, hogy az apostolok, ha híveiket igazságtalanságokkal tetézik; ha gonoszúl viselkednek : megtéríthettek volna egyetlen embert is ? Ti azt gondoljátok, hogy egy egyháznak igazságtalan intézkedései nem ébreszthetik, nem fejthetik ki a meggyőződést a lélekben, hogy az Istent, az igazságot másutt, kell keresnie ? Mily tudatlanok, mily szörnyű ostobák vagytok s mily nagy tudást igényeltek magatoknak! . . Beláthattok-e az ő szivébe? Olvashattok-e az ő lelkiismeretében ? . . . Tudjátok-e, mit szenvedett, mit nem szenvedett, míg idáig jutott ? Ismeritek-e a folyamatot, mely az ő lelkének, szivének mélyében fejlett? ... És mégis kiáltoztok, ítélitek, elítélitek őt és arcúi csapjátok a szeretetet, mely »rosszat nem gondol*. De vessünk véget a dolognak, kisasszony. Ön ért ennyiből is, a világot pedig nem mi fogjuk jobbra fordítani. Előbb-utóbb megteszi maga magától is. Csak vigyázzon, hogy ezek a levelek valahogy kedves nagynénije vagy a plébános úrnak a kezébe ne jussanak, mert akkor jaj lenne önnek! B. K.