Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-01 / 44. szám

Sötét pontok. — Levelek a szerzetességről. — IV. Mult levelemnek épen a végén voltam már, midőn egy szomorú hír félbeszakította soraimat. Messze földről, idegen országból érkezett és annyi volt benne, hogy P. B., ki oda üdülni ment, öngyilkossági kísérletet követett el. Képzelheti meglepetésemet. Mintha a sors is odaállt volna mellém, hogy pecsétjét ráüsse soraimra. B. szeretett barátom volt — és szerzetes, a legszánandóbb és legjobb emberek egyike, kiket valaha ismertem. Érzékeny, finom kedély, ki már régóta leroskadóban volt láncai alatt; örökös tépelődésnek és kétségbeesésnek áldozata, ki gyötrelmei elől hiába menekült a tudományokhoz. Zseniális szellemével sikertelenül kereste a kibontakozás útját; teste, idegzete elsorvadt a véget nem érő küzdelemben, s most ott fekszik ifjan, megsemmisülve — az idegenben. Látja, ilyen forrásokból merítem gondolataimat. Nem, mintha az irodalom idevágó eszméi ismeretlenek volnának előttem. Azok azonban szinte kivétel nélkül a már említett »dialektikai egérfogó*-hoz tartoznak, vagy hiú ábrándozások, minőket némely költőknél lehet találni. Mennyi »zárdai idyll* jelent meg a sentimentalismus óta! Mennyit ábrándoztak szent magányról, a hol béke, feledés száll a fájó szívre, mint a harmat az aszú mezőre! Szegény emberek, nekik a zárdai életről fogalmuk sem volt. Mondhatom önnek: kialudt szívnek édes lehet ott; érzőnek, lángolónak csak nagyobb pokol. A kik túl vannak a forrongás évein, a kifáradtak, az elfásultak ám menjenek oda; de a kik még remélni tudnak, a kikben lobog a vér, a kikben még fölébredhet a vágy egy csöpp szeretet után, azok kerüljék ezeket a helyeket. Nem elképzelni kell a zárda életét, nem is fölületesen bekukkantani a szentelt falak közé. Utoljára is senki sem viszi lelkének szentélyét szívesen a világ elé; mindenkiben van egy csepp »családi érzés*, hogy a mi bent történik, a pletyka szárnyára ne bocsássa. De ha teheti valaki, hatoljon belé, igyekezzék egy pillantást vetni az áldozatok szivébe, a cifra kulisszák közé. Óh, akkor látni fogja, a mit én láttam, a mélységes elkeseredésnek oly tömegét, a melyhez foghatót az életben csak ritkán találni. Sehol annyi sötét lelket, mint itt! Vannak ambiciózus szellemek, kik hiába küzdöttek, hogy megfelelő helyet foglaljanak el az életben, és az uralkodó klikkek irigysége, a főnök rossz indulata folytán, legjobb esetben a regula kényszerénél fogva, elvágattak céljoktól; másokban ép akkor lobbant föl az érzés, mikor már minden késő volt; szivök egy csepp szeretetre, a családi élet egyszerű boldogságára vágyik, de reménytelen, üres és rideg nekik minden ... A harmadiknak baja egészen más, ez a társaság áldozata. Egy sereg különböző korú, lelkületű, meggyőződésű, törekvésű ember áll előttünk összezsúfolva. Ön elhiheti nekem, hogy sehol, de sehol nem tör ki könynyebben az egyenetlenség, mint ezek közt a már életmódjuknál fogva ideges teremtmények közt, kik amúgy is sokkal közelebb vannak szorítva egymáshoz, sokkal jobban ismerik egymás hibáit, semhogy valami szörnyen tisztelnék egymást. Vegye ön hozzá, hogy az érzékeny kedély minden határt tízszeresen fog fel. mindenre tízszeresen reagál; ne feledje, hogy a kinek a szive fáj, a szerencsétlen mindenben hajlandóbb az árnyoldalai fölfedezni, semmint a jót: akkor érteni fogja az örökös ellenségeskedést, mely a boltívek alatt dúl, a mely annál szörnyűbb, annál keserűbb, mivel a feleknek folyton érintkezniük kell, folyton látniok egymás arcát. Névleg tudnék önnek szerzeteseket felsorolni, a kiket ez a folytonos küzdelem, ez az örökös keserűség az őrület karjaiba — diokomániába — sodort, s a kik az emberiség legszerencsétlenebbjei közt nyomorultan végezték életöket. Hiszen van küzdelem másutt is, fogja ön mondani; az élet sok összeütközést mutat. De ott a küzdő felek a nappal harcai után szétválhatnak, kiki hazatér hajlékának csendjébe, s ha nem mindenkit vár is ölelő kar, hű sziv, mely megosztja szenvedését, s gyöngéden a részvét enyhítő cseppjét hullatja szivére, mindenki kereshet kört. a melyben otthon érzi magát. Itt mindez hiányzik, s a remény is kizárva, hogy egykor hiányozni nem fog. »Viseljétek egymás terheit*, mondja az írás; igaza van: folyton görnyednek egymás terhe alatt; és a gyötrelemnek soha sincs vége. Ez az elet csupán az önzőknek való, kik hideg számítással követik érdekeiket, s nem szeretve senkit és szeretettel nem törődve, rideg farizeizmussal takargatják bensőjöket és birnak csatlakozni azokhoz, kiktől hasznot, támogatást remélnek. A nemes igaz barátság — nem mondom, hogy teljesen hiányzik — de vajmi ritka, ép olyan ritka, mint az a benső megelégedés, a boldogság, a nyugalom. Most már érteni fogja ön, honnan van az, hogy a szerzetesek jókora része kivül a kolostor rideg falain, a világban keres szórakozást, sőt megnyugvást, s a mi ebből következik, a világhoz alkalmazkodik, elvilágiasul. Végre is, a ki Rómában van, a római szokásokat kövesse, mondja a közmondás. És viszont ki tehet róla, hogy ép a legfinomabb, a legfölvilágosultabb szellemek esnek e törvény alá ? Hiába kiáltoznak ellenök a szent öreg püspökök, kik a világ javaiból annak idején kivették a magok részét, s most elaggva kényelemben uralkodnak, a papok, kik magok sem igen járnak többé a szentek nyomdokában, és a szerzetest, mint valami barmot, megvetik. A szerzetes ép úgy ember, mint ők. És ne feledje ön, hogy Magyarországnak egyik legműveltebb osztályáról van szó, egy munkás osztályról, melynek érdeménél csak nyomorúsága nagyobb. Szellemi és anyagi nyomorúsága Még ez is? — kiált fel ön. Hiszen a világon akárhány dús szerzet él, hatalmas birtokkal vagy tőkével. Csakhogy ne engedjük magunkat a látszattól elvakíttatni. Az a tőke, 3Z cl birtok létezik, de a — szerzeté. Hogy tisztán lássa a dolgot, el fogok mondani néhány tényt, melyről egy barátom útján értesültem. Ezek a ténvek minden magyarázatnál hangosabban fognak beszélni, akkor 87*