Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-25 / 43. szám

olyan ember látogatását, a ki maga sem tudja, hogy ő kincset, áldást, örömet szóthordani jár, hanem tétovázva, gyámoltalanul, vagy ellenkezőleg hatalmát, fölényét fitogtatva lép be a családhoz, s nincs képessége kedves, mulattató társalgás közben fölfelé emelni a lelkeket, hanem társalgása álmos, unalmas; — de hát — az ilyen ember ne legyen pap. A »házalást« nem hogy rossz néven nem veszik a paptól, hanem inkább nagyon is jó néven veszik. Rossz néven veszik, sőt gyanúba is keverik a papot az esetben, ha látogatása merő szórakozás Ha csak újságok megbeszélése végett faluz valaki, azt rossz néven is vehetik. Még inkább, ha a dinom-dánom nagy barátjának mutatja magát. Ezt pedig mi is rossz néven veszszük mindenkitől. Az ilyen ember ne is látogassa a híveket, de ne is prédikáljon nekik. Leggyakrabban hangoztatott kifogás azonban az, hogy a látogatás a pap tekintélyét lealacsonyítja. Micsoda agy lehetett az, a melyikben ez a rómgondolat először megszületett! Kérve kérek mindenkit, ajkára ne vegye e rettentő szavakat, mert ezekkel elárulja az ügyet, melynek szolgálatára esküdött, megtagadja szent zászlónkat, meggyalázza vértanúink emlékét, kik az egyenlőségért küzdöttek. Hát még ma is van az állásnak, hivatalnak, rangnak, pénznek vagy ruhának tekintélye? Hát nem ez ellen a nyomorult felfogás ellen kell-e nekünk küzdeni, nem azt kell-e hirdetnünk, hogy csak az igazságnak, a szeretetnek legyen tekintélye? Papi tekintély! Ugyan miben áll ez? Nádfeclelű paplakunkban, vagy kopott palástunkban, vagy négyszáz forint fizetésünkben, vagy szerény hivatalunkban, vagy méltóságos, titokzatos visszavonultságunkban ? Jaj nekünk, ha mi ilyenekben keressük a tekintélyt, jaj, ha a plébánosokkal, sőt magával a római pápával akarunk versenyezni ezen a téren! Nem, nem tisztelt értekezlet, a ruha leszakadhat rólunk, a viskó fejünkre omolhat, az utcán megdobálhatnak bennünket sárral, a házakból kidobhatnak, kigúnyolhatnak, megvethetnek: a mi tekintélyünknek ez mind csak használ, mert a mi tekintélyünk nem e világ változó akaratjában, nem is cifra sallangban áll, hanem abban, hogy az igazság szolgái vágyunk, azé az igazságé, a ki okvetlenül győzni fog! Minél többet teszünk az igazság szolgálatában, tehát minél többet látogatjuk híveinket: annál nagyobb lesz tekintélyünk. A mesterséges úton fentartott hazug tekintélyeknek van okuk félni a néppel való érintkezéstől; de az igazi tekintély a gyakori érintkezés, sőt az esetleges támadások, gyanúsítások által is csak neveli erejét ós fényét. Minden néven nevezhető keresztyén munkának természetesen a hívek látogatása a leghathatósabb eszköze. Ez biztosítja a többi munka sikerét is. Látogatás közben a lelkész zsebe mindig legyen tele vallásos füzetkékkel, képes papirosra nyomott bibliai mondásokkal, s ilyen kis képet minden családnál hagyjon ott látogatása emlékéül, a füzeteket, lapokat pedig ismertesse, ajánlja, esetleg hagyja ott elolvasás végett. Ezzel eléri mindenekelőtt azt, hogy elnevezik képes zsidónak és könyves zsidónak. Azután pedig eléri azt, hogy az olvasás végett kiadott lapok és füzetek rongyosan kerülnek vissza hozzá, s neki meg kell fizetnie az elpiszkolt példányok árat. Még később pedig eléri azt, hogy vesznek is tőle vallásos iratokat, de természetesen felényit sem, mint a mennyit ő ingyen kioszt. De végre is, ezzel megtöri a jeget. Mind igaz tehát, a mit a vallásos iratok terjesztésének akadályaiul fel szoktak hozni, hogy a magyar ember betűért nem szeret pénzt adni, hogy a könyvárulást lealacsonyító foglalkozásnak tekinti, igaz az is, hogy a terjesztés a papoknak pénzükbe kerül: de mind ez nem elég arra, hogy a siker reményéről előre lemondjunk. Sőt ellenkezőleg. A magyar ember ingyen szeret olvasni. Ez elég jó tulajdonság arra, hogy vágyat ébreszthessünk benne több olvasás iránt. És példák mutatják, hogy a ki az első áldozatot meghozta, az tovább is megy. Akárhány embert ismerek, a ki valamennyi építő irányú lapunkat olvassa, legalább felét járatja is, s a »Koszorúc( füzeteit mind megszerzi. És ha egyszer megismeri a gyülekezet zöme és megkedveli ez iratokat: azonnal megváltozik minden. A papot megbecsüli s hálával fogadja fáradozásait. A buzgóbbak maguk is segítségére sietnek a könyvárulásban. Hacsak egy hívét sikerült a lelkésznek megnyerni a könyvárulásra, nyert ügye van. Egyszóval igaz, hogy a vallásos iratok terjesztése sok nehézségekbe ütközik, de ha nem ütköznék, akkor nem is lelkészeitől várná az egyház ezt a munkát. De azoktól várja, annyival is inkább, mert ezeknek a vallásos iratoknak minden egyes példánya egy-egy buzgó káplán a pap mellett, többet segít neki szent munkájában, mint sok művészies prédikáció. És ne feledjük, hogy úgy a római felekezet, mint a szekták igen erős ós sikeres munkát fejtenek ki ellenünk a sajtó útján: vegyük ki kezükből ezt a mi hajdani diadalmas fegyverünket, míg késő nem lesz! Különösen a nagyvárosi papokat kérjük, hogy a családoknak általuk elvből nem végzett látogatását minden erővel iparkodjanak pótolni a vallásos iratok terjesztése által, mely iratok nemcsak a szegény falusi népnek szólnak, hanem a püspököknek, esperesek, főgondnokoknak, fő bíráknak ós minisztereknek is.