Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-18 / 42. szám

ügyi reformjait s ezek közül a sárospataki tanterv-újításokat különösen merésznek mondja. Nem feledkezett meg Fináczy ág. evang. testvéreink újításainak ismertetéséről sem, noha ezek sokkal kisebb jelentőségűek. Elismeréssel kell kiemelnem a második Ratiót ismertető fejezet utolsó részét, melyben az író rövid kis viszszapillantást nyújt a régi iskolára. »Egyedül a protestáns anyaiskolák voltak azok, úgymond, hol a nemesebb és önállóbb tudományos szellemnek legalább némi nyomai mutatkoztak s hol a középiskolai tanítás is megérezte azt a jótékony hatást, melyet a külföldi egyetemekkel való rendszeres összeköttetés gyakorolt az egész iskolára®. Megrója a régi iskoláztatás hibáit, de egyúttal méltányolja is annak előnyeit. Szerinte a régi iskoláztatásnak nem egy olyan jellemvonása volt, mely a mai rohamosan fejlődő tanügyünket is meghaladja. Fináczynak nagy igaza van. Mostani gimnáziális tantervünk, nem hiába hangzik a panasz innen is, onnan is, a különböző ismereteknek oly nagy tömegével igyekszik foglalkoztatni a serdülő ifjúságot, hogy sok esetben még a tanároknak is kemény dolgot ad sikeresen eligazodni az előadásra szánt tananyagban. E körülménynek kikerülhetetlen következése az összetüggéstelen, igazi rendszer nélküli tanmenet, s ez a sikert soha nem hozó állapot a nagyobbára papiroson felejtett céloknak csak hátramozdítója, nem egyéb. Régen, a mi nagyon természetes is, a tananyagnak a maihoz képest aránytalanul csekély volta miatt sokkal inkább biztosítva volt a tanítás és tanulás sikere; az ismereteket az ifjúság hasonlíthatlanul alaposabban sajátíthatta el. Aztán pedig a tanár és középiskolai ifjúság közti viszony is, óh, de nagyon megváltozott! A régi tanrendszerrel együtt az igazi, szeretetteljes ragaszkodásnak is csaknem nyoma veszett. Pedig a tanítás sikere nem okvetlenül a tankönyveknek minél nagyobb tömegében rejlik, hanem annak művészetében is, hogy a tanár bizalmat, meg kellő tiszteletet tudjon maga iránt fölkelteni növendékeiben. Az Entwurf,, ez a nemzeti szempontból gyászos emlékű, de paedagogíai értékét tekintve nagy jelentőségű mű a többek közt reális irányú középoktatást is szervezett hazánkban. Fináczy nem helyesli az Entwurf szellemében megalkotott, s 1875-ben hat osztályúból nyolc osztályúvá bővült reáliskola behozatalát, mondván, hogy ez rést ütött középoktatásunk történetileg igazolt egységén. Hát az szent igaz, hogy ha valaminek nem válik hasznára a mai jelentésében érdemezett reáliskola, úgy az bizonynyal a egységes reáliskola gonddal ápolt eszméje. A reáliskolákkal beköszöntött a dualismus s ki tudja megmondani, mikor fogunk szivünkből örvendhetni az oly sokszor emlegetett egységes iskoláztatásnak, melynek alkotmányos szabadságunk feléledésekor legelső szószólói közül szerzőnk a jeles Emericzyt és Schvarcz Gyulát említi föl. Fináczy egyáltalában nem teszi magáévá azoknak az álláspontját, a kik már a középiskolai oktatásba is bizonyos szaki képzést óhajtanának bevinni, olyanformán, mint az a báró Eötvös József-féle lyceális tantervben elővan adva. A magyarországi középiskolák jelen állapotainak rajza következik ezután. Az egész második rész alapjában véve nem egyéb, mint az 1883. évi XXX. t.-c.-nek kimerítő tárgyalása. E nevezetes s a maga nemében korszakot képező törvénycikk képezi a Fináczy felvétele szerint a határkövet középiskoláink múltja és jelene között. Mint korábban említettem, a két résznek kevésbbé arányos kidolgozásával nem vagyok a maga egészében megelégedve. Elvégre is, e mű az ezredév alkalmára Íródott meg, s így a múltnak ép oly joga van a körülményesebb ismertetéshez, mint a jelennek, ha nem több. Csak a régi prot. iskoláztatást kell megnézni, mily szép anyag áll rendelkezésére a történetírónak, dacára annak, hogy egyházaink történeti emlékei a bennünket a múltban ért sok viszontagság következtében javarészben elpusztultak. Középiskolai törvényeink alapelveit fejtegetvén: helyteleníti Fináczy a reáliskolának a gimnáziumétól eltérő, illetve megcsonkított jogosítását, s ezzel kapcsolatban említést tesz az e különbség megszüntetésére irányult kísérletekről is, elismerőleg szól Wlassicsnak a nők magasabb tanulmányait elősegítő reformjairól. Kimutatja, hogy 1894/95-ben az ágostai evangélikusok 25, az evang. reformátusok 27, a két prot. egyház együttesen egy és az unitáriusok két középiskolát tartottak fenn Magyarországon. Megérdemli, hogy ideiktassam Fináczynak ama sorait, melyek tanférfiaink munkálkodásának legszebb elismerését foglalják magukban. »Elévülhetetlenek azok az érdemek, melyeket középiskoláink ez irányban nemzetünk és államiságunk jövőjének biztosítása körül három évtized óta szereztek, s nincs az a babér, mely ez iskolák hazafiasan munkálkodó tanárait e szolgálataikért elég tisztesen megkoszorúzhatná.* Eléggé részletesen fejtegeti írónk az 1883: XXX. t.-c. fontosságát: a középoktatásban létrejött egységet, ezzel kapcsolatban ismertetve az államnak 1. rendelkezése, 2. vezetése és 3. főfelügyelete alatt álló középiskolákat. Ez utóbbiak csoportját az autonom hitfelekezetek iskolái képezik, melyek felett az állam csak felügyeletet gyakorol; noha újabban mind több azon autonom iskoláink száma, melyek évenkénti államsegélyt vesznek igénybe s ez által természetesen az államnak magukkal szemben több jogot is biztosítanak. Nagyon ügyesen és tapintatosan hasonlítja össze Fináczy, a tanulmányi rendszer tárgyalásának folyamán, jelenlegi iskoláztatásunkat a régivel s szóba hozza mai tanárképzésünknek is sokkalta előrehaladottabb állapotát. Noha szent igaz, hogy sok javítani való van az utóbbi kérdésben s tanügyi kapacitásainknak nagyban fő a fejük, hogy e téren valami életrevaló reformot létesíthessenek. Általános tapasztalat, s ehhez részemről is hozzájárulok, hogy az egyetemi négy éves cursus jelen alakjában merően elégtelen arra, nagyrészt a tanrendszernek is fölöttébb hiányos volta miatt, hogy a középiskolai tanítás művészetében elegendőleg járatos tanárok kerülhessenek ki a bölcsészeti fakultásról. Egyébiránt ez olyan kérdés, a mely miatt már sok betű szántotta végig a türelmes papírlapokat, s hogy a hamu alatt mily mértékben lappang a szunnyadó parázs, bizonyítják a Reöthy—Heinrich-féle konfiktusok. A görög nyelv helyett választható tantárgyak ismertetése után, melyeknek a mai rendszer szerinti alkalmazását Fináczy egyáltalán nem mondja sikerültnek, s e törvény megváltoztatását kívánja, a két középiskola, gimnázium és reáliskola tanterveit hasonlítja össze, majd az érettségi vizsgálat történetével s fejlődésének mai fokával foglalkozik. Középiskoláink tanulmányi eredményét vizsgálva, arra a meggyőződésre jut az író, hogy a nyelvek tanításának eredményét felülmúlja az úgynevezett reáliák tanításának a sikere. A magyar nyelv és irodalom tanításában szerinte alapos fogyatkozások észlelhetők, nem is szólván a latin nyelvtanítás eredménytelenségéről, a mely felett általános az elégületlenség. Ifjúságunknak magyar irodalmi ismeretei többnyire megdöbbentően hézagosak, az írásbeli dolgozatok igen nagy százaléka pedig a követelményekkel szemben még szóba is alig jöhet. A harmadik fejezet a testi nevelés ismertetésének van szentelve, különösebb elismeréssel hódolván gróf Gsáky Albinnak és Berzeviczy Albertnek, a kik a régitől lénye-