Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-18 / 42. szám

hivatkoznak némely dolgokra, minő az, hogy az alattvalók összességének kérelmére magasabb fórum leteheti a hűtlen sáfárokat: ez a legnaivabb ellenvetés, a melyet csak képzelni lehet. Azok a derék absolutisták rendszerin nem estek a fejők tetejére; nagy konzorciumok tagjai. Az abbás úrnak meglehetnek a maga választottjai, s ezek jó nyereség fejében híven megállnak mellette mindenben; ők a hivatalok, a nyerhető jók javadalmasai, a kormányzók : a titkos kabinet, az uralkodó réteg, a melytől a többi függ. Legtöbbször ők csinálják ki a választásokat, a rendfőnök reájuk hallgat, sokszor kezökben van, s nélkülök nem tehet és nem tesz semmit. A »misera plebs«-szel szemben ők az apáti hatalom képviselői — megannyi apró apát s a tömeg hiába kísérti meg a tőlük való szabadulást. A fő-főhatalom részére az egyes »bárány«-okról információkat készítenek, ha valaki közvetlen a »trón*-hoz fordulna is: ügyét az ő információjuk, az Ő tanácsuk alapján döntikel; felelősséggel csupán gazdájoknak tartoznak, — és a gyülekezetben az egy nagy zsarnok mellett a kis zsarnokoknak egész sora él és uralkodik. Ne mondja ön, hogy az apát a szabályzat szerint a legjobbakból és legérdemesebbekből volna köteles összeválogatni őket, végre is fölöttébb izlés dolga, ki mit és kit tart legjobbnak és legérdemesebbnek. A zsák megtalálja a maga foltját: a rossz a rosszat választja; a zsarnok a jó eszközt, a gyönge elméjű a bizelkedőt, a nagyhangút; a gyönge lelkű : a kit épen kényszerül: a hatalmaskodót. a tolakodót, a kitől fel, a kit nem tud vagy nem mer lerázni a nyakáról. Való igaz: ez a Benedek-féle szervezet — időfolytával — itt-ott változott, módosult. Az életfogytiglan való uralmat fölváltotta a néhány évre szóló, a főhivatalnokok kinevezését az esztendőről-esztendőre való választás—és ez — különféle alakokban a haladó szellem vívmánya volt és a zsarnokság némi korlátozása. Legtöbb helyütt mégis megmaradt a régi állapot, lényegében legalább, s a nyomorult tömeg tovább hordja nehéz igáját. Dolgozik és tűr, s ha néha feljajdul, engedi, hogy az urak, a kényelemben élők kenetes szavakkal tartsák hogy a szenvedés, a türelem, a méltatlanságok elviselése tökéletességének forrása. Szenteskedő farizeismussal, szemtelen cinizmussal mondják neki: »Igen, mi nyúzunk titeket, mivel azt akarjuk, hogy mentül többet szenvedve, mentül több érdemet gyűjtsetek a másvilágra*, de ők, maguk nem állanak soraikba, nem hajlandók megosztani gyötrelmeiket, elsők lenni a szenvedésben, mint annak idején szent Ferencz. Hát nem mindig és mindenütt volt és van így; de sok helyütt volt, sok helyütt lehet és van ekképen, s a szabályzat nem vágja útját a visszaélésnek. Ez az, a mit önnek világossá tenni akartam. Nézzen ön körül, s mondja meg. van-e Európában társadalom, melynek ilyen alaptörvénye volna ? Van-e társadalom, a melyben az ember joga ennyire ki volna szolgáltatva elnyomásnak, eltiprásnak, megsemmisítésnek ? De vádat kívánok tán halmozni egy szent Benedeknek, ennek a nagy férfiúnak fejére? Isten őrizzen tőle. Ő legalább is állott oly magasan, mint kora; ő egyáltalán nem hibás azért, hogy az idő haladt, a műveltség újabb útra tért, az eszmék világa, az élet megváltozott. A demokráczia nem vad és barbár csoportok megszelídítésére, rendbentartására való, s a kulturának bizonyos magasabb fokán bír boldogulni. Európa nem egy tized, nem is egy század küzdelmei, forrongásai és munkája után ért oda, a hol ma van, és az emberiségre vonatkozó eszmék gyökeres változása követte vagy kísérte haladását. A szerzetesség egyszerűen középkori intézmény, de a mely tagjait többé jórészben nem műveletlen, félbarbár elemekből toborzza, és a modern világban kiván helyet foglalni a nélkül, hogy rendszerint a modern élettel és eszmékkel számolni akarna. Egy élő anakronizmus, melyet sokan tűrnek hasznáért; bár még többen meg vannak győződve, hogy — régi formájában legalább — nem e világba való. Tényleg: a modern Európában, mely annyi küzdelmet vívott az emberi jogokért, egy egész sereg sötét folt van, hová nem bírt behatolni a szellem igaz világossága; a valódi jog, a mindenkinek egyforma mértékben járó szabadság! (Folyt, köv.) B. K. könyvismertetés. A magyarországi középiskolák múltja és jelene. A magy. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából az ezredéves ünnep alkalmára írta dr. Fináczy Ernő. Budapest, Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 1896. 210 1. Ára 1 frt 50 kr. (Folytatása és vége.) Fináczy ezután a József császár tanügyi reformjairól beszél, de nagyon is kivonatosan. Hangsúlyozza a József császár centralizáló törekvéseit a tanügy terén, a melyen a nemes uralkodó, mint annyi másban, úgy itt is inkább Bécsnek a malmára szerette a vizet hajtani. A protestánsoknak azonban még kedvezni is látszik, mert az öt tankerületi főigazgatói állás közül háromra protestáns urakat nevez ki, és protestáns tanárokat, is alkalmaz a katholikus gimnáziumokhoz. Ez intézkedések fölött azonban, melyek különben is oly rövid életűek voltak, Fináczy csakhamar napirendre tér, hogy hozzáfogjon az első után három évtized múlva létesült második Ratio Educationis tárgyalásához. Könyvének csaknem legalaposabban kidolgozott részei ezek. Előszeretettel tárgyalja az 1791—93-iki regnikoláris bizottság tanügyi határozatait s kivonatolja Örményinek a tanácskozásokat megnyitó beszédét, a melyben a tanítás főjellemvonásául van téve az, hogy »mindenekelőtt vallási türelmességre kell nevelni az ifjúságot s e végből (a vallástanon kívül) úgy kell kiszemelni a tanítás anyagát, hogy az összes felekezetek ifjai egyenlő szellemű, nemzeti műveltségben részesüljenek«. Elismerőleg szól Fináczy a második Ratioról, a mit ez, ha jól meggondoljuk a dolgot — sok tekintetben ki is érdemelt. Hiszen nemzeti nyelvünk számára biztosítja az őt megillető helyet, aztán meg az egyetem bölcsészeti karánál is fontosabb reformokat létesít. Mi protestánsok nem adtunk valami nagyon sokat egyik Ratio Educationisra sem, hiszen az 1790/91. évi XXVI. t.-c. biztosította részünkre iskoláink berendezésének szabad jogát S hogy mily mértékben éltünk eme jogunkkal: ennek ékes bizonyságául vázolja Fináczy a debreceni, sárospataki és nagyenyedi iskolák fontos tan-