Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-18 / 42. szám

san, de mégis határozottan így ajánlották fel magokat Ézsaiás prófétával. »ímhol vagyok én s küldj el engemet!«. * * * »Jer és láss !« és »Menjetek el!«, mily ellentétesnek látszó jelszavak s mégis mily szépen kiegészítik egymást. Ón, ha intézetünk és abban e kör is jól megérti e mélységes szavakat, az Isten áldása nem marad el. Vajha körünk igyekeznék hivatását jól betölteni s tagjait hívná az Úr csodás dolgainak megvizsgálására, hívná a felkelésre s az Úr Jézushoz való közeledésre, hívná a hitnek s az igazi evangeliumi tudományosságnak erősítésére és azoknak a fegyvereknek megragadására, a melyeket nem a Jézus oldalába mártunk, hanem a melyekkel a nemes hacot harcoljuk meg. Másfelől a theologusok már itt, ez intézetben kezdjék szárnyaikat próbálgatni, mint az apostolok, a kik először is csak Izraelben, csak kis körben működtek, hogy aztán később az egész világba elmehessenek. Különösen szívökre kötöm, hogy egymást építeni el ne mulaszszák. Ila másokhoz nem mennének is, menjenek egymáshoz, de egymás javára, nem pedig egymás romlására. Legyenek erélyesebbek a jóravaló serkentésben, a bűntől való óvásban s a Krisztusról való bizonyságtételben. Azonkívül szóljanak a kicsinyekhez vasárnapi bibliai iskoláinkban s alkalom adtán a nagyokhoz is ós ne mulaszszanak el egy alkalmat sem az Isten országa terjesztésében. így erősödhetnek majd oda, hogy egykor az egyház életrekeltésében tevékeny részt vehetnek. Egyébiránt azt mondhatjuk, hogy ha a jelek nem csalnak, egyházunk is meghallja a Krisztushoz hívó szót: Jer ós láss és tagjai nemcsak arra figyelnek, a mit emberek rendelnek és parancsolnak, hanem mindenekfelett arra, a mit az Űr akar. Ezt a hívó szót sokan félreértik még s épen azért több a zúgás és vádaskodás, mint az igazi építő munka. Az emberek csökönyösen ott maradnak előítéleteik sötét zugában, a helyett, hogy azzal számot vetnének, miért is jött voltakép a Krisztus a világra De a köd oszlani kezd már előttünk is. És ha egyszer jó nagy lesz azok száma, a kik megértették a Krisztus akaratát s nagy erővel s erős hittel kiáltják a jelen társadalom fülébe a hívó szózatot. Jer ós láss, akkor lehet remélni, hogy az Űr kérdésére: »Kit küldjek? Ki megyen el? mindig többen fogják, tele őszinteséggel és áldozatkészséggel kiáltani — s adja Isten, hogy mi is mindnyájan azok közé tartozzunk — Itt vagyok, Uram; küldj engemet! Szabó Aladár. Bibornoki látogatás Debrecenben. Hazai hírlapjainkból értesültünk azon fényes fogadtatásról, melyben a magyarhoni kálvinista főváros Debrecen, az ott bérmálási főpapi szertartás végett megjelent Schlauch Lőrinc bibornok urat, a nagyváradi r. k. megyés püspököt részeltette. Az ünnepélyes fogadásról megemlékezett ezen lap is 40-ik számában különösen megjegyezvén, hogy az üdvözlő küldöttségek sorában a debreceni ev. ref. lelkészi kar, valamint a tiszántúli ev. ref. egyházkerület theologiai és jogi akadémiájának képviselete is -— merő udvariasságból — megjelent. Én részemről, mint az ev. ref. egyik szerény tagja, a jelzett — habár megengedem, puszta udvariasságból történt — hivatalos ós testületi tisztelgést helyénvalónak egyátalában nem tarthatom. Nem különösen annálfogva, mert a debreceni látogatást Schlauch Lőrinc úr nem egyszerű vendégi minőségben, s nem valamely országos, vagy az egész városi közönséget érdeklő ügyben, hanem mint r. k. megyés püspök, a saját hitfelei által szentségnek tartott bérmálás kiosztása, tehát merőben egy vallásfelekezeti főpapi funkció gyakorlása végett tette. Történt peclig ezen üdvözlő tisztelgés, illetőleg udvarlás épen azon Debrecen városában, a melyben Wolafka püspök-plébános úr papi hivataloskoclása óta az egyházilag csak 1715-ben vidéki jövevényekből megalakult római katholicizmus már is oly szembetűnő gyarapodásnak indult, hogy ha ez továbbá is ily fokozott mérvben halad, úgy Deerecennek, mint egykori kálvinista Rómának, híre-neve puszta történelmi emlék marad. Szerintem nem tagadható, hogy egy r. k. papi fejedelem saját hívei mellett, az egész város részéről történt ily szükségtelen, fényes ós ünnepélyes fogadása, ily feltűnően tisztelgő udvarlása a debreceni köznépre valóban észlelhető s maradandó benyomást gyakorolt, míg saját egyházának főpapját s lelkészi karát hasonló tüntetésben s látványos ünneplésben részesülni nemcsak a helybeli r. k. hitfelekezet elöljárósága, de a maga polgári ós egyházi hatósága részéről is tudtommal nem tapasztalta. A köznép, bármely vallásfelekezethez tartozzék, mindenütt szemlátomást hódol a látványos külsőségnek, s bár a ref. egyház, melyet tagjai az őskeresztyónség leányának és örökösének tartanak, puritán jelleménél fogva egyházi életében a szerény egyszerűséget követi s főpapjai csillogó ünnepeltetósekre és szemkápráztató pompás fogadtatásokra köztudomás szerint nem vá-