Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-18 / 42. szám

gyakoznak: a köznépre való tekintetből nem tartom sem célszerűnek, sem tanácsosnak, ha a ref. lelkészi s tanári kar és a ref. egyházi hatóságok szükségtelen ovációkban részesítik az úgyis fenhéjázó római kath. klérust és papságot, főleg midőn ennek részéről csak némi részben is megfelelő kölcsönös udvariasságot és tényleges viszonosságot, sőt méltányos figyelmet is maguk irányában épen nem tapasztalnak ; midőn például a református püspökök és lelkészkedő papok hivatalba iktatásánál a magas klérus s a helybeli r. kath. lelkészség rendszerint a maga távollétével tüntet; midőn az egyházi látogatások alkalmával hivatalosan eljáró református püspökök megérkezésénél a római katholikus templomok harangjai még ott is némán maradnak, hol a r. k. papi fejedelmek hasonló hivatalos látogatásainál a reform, egyházi hatóságok már előbb saját harangjaiknak ünnepélyes zúgatásaival tisztelegtek. A fényes római kath. egyház klérusának s lelkészkedő alpapságának anyagi gondokkal terhelt szűkölködő ref. egyházunk s ennek lelkészi ós tanári kara irányában nyilvánuló lenézését, büszke magatartását, de különösen a vegyes házasságokból születendő gyermekek vallásfelekezetisége tárgyában, a törvény által szentesített reverzálisok kiállításánál már is érvényesülő fölényét, gyenge egyházunknak ez úton is fokoza tos apasztását eléggé tapasztaljuk, sajnosan érezzük s mint hitfelekezetünk igaz hívei mélyen fájlaljuk. Nem szükség tehát az ellenséges róm. kath. hierarchia tagjainak látványos ünneplésével s bókoló udvarlásával saját felekezetünket, ennek fejeit, lelkészi és tanári karát oly feltűnően kisebbíteni, mint ez közelebb Debrecenben történt, hol a hazafias érzelménél fogva különben nagyérdemű kegyes tanítórend algimnáziumának fejlesztésére ezen túlnyomólag ref. vallású város törvényhatósága már úgyis 100,000 frtnyi nagyszerű segélyt szavazott meg, míg a nagy garral felkarolt ref. tudomány-egyetem oly kívánatos életbeléptetése megfeneklett s a messze távolban tévedez, s hol a már tényleg megnyílt ós egyenesen a protestantizmus csökkentésére irányuló r. k. felsőbb leánynevelő-intézetet vezető iskolanónék szokott hittérítgetése a helybeli két evang. felekezet rovására, előreláthatóan úgyis nagy mérvben érvónyesítendi magát. A fentebbiekből következtetve szerintem untig elegendő lett volna az udvarlásból, ha a vasútról a híres városi ötösfogaton nagy hűhóval beszállított, illetőleg bekísért bibornok-püspök úrnál egyedül a városi polgármester úr végezi magántisztelgését. mh Lajo

s ügyvéd, egyháztanács. Sötét pontok. — Levelek a szerzetességről. — II. A középkor az embernek két ideálját alkotta meg : a lovagot és a szerzetest. Mindkettő a keresztyénségből fakadt és — valljuk meg — eszméjében mindegyik szép és tiszteletreméltó. A megelőző világ túlságosan anyagiasságba sülyedt, s az egyik oldalon az érzékiség, az élvhajhászat, a másikon a durva erőszak jellemezte. Az új szellemnek fényes hivatása ép abban összpontosult, hogy az emberi szellemet fölemelje, magasabb szárnyalásra bírja, a tömegben rendet hozzon Le kellett gyűrni a testiséget, meg kellett mutatni, hogy vannak magasabb dolgok, melyekért érdemes lelkesülni; le kellett fegyverezni az erőszakot, s a harcos erejét nemesebb célok szolgálatába hajtani. A népvándorlás marcona embere így lesz a vallás, a nők és az egyház hatása alá került birodalmak védőjévé, a kéjelgésbe merült társadalmakból így emelkedik ki az aszkéta, ki megveti a testet, a világ kéjeinek édességét, s magát sanyargatva egyedül az igazi, a »maradandó hazának*, az égnek szemléletébe merülve éli napjait. A feudalismusból hamarosan kifejlik a lovagok céhe, az aszkéták szintén testületekké verődnek és megszületik a szerzetesség. Mindegyik rendnek megvannak az ő szabályai, szertartásai, jogai sőt kiváltságai, s valljuk meg. a maga idejében mindegyik nagy hivatást töltött be. Azonban nem akarok önnek párhuzamot írni, annál kevésbbé ismert históriai adatokat fölmelegíteni. On jól tudja, hogy az első aszkéták kegyes emberek voltak, és Krisztust követve vonultak a pusztákba. A régi legendák sok szép idyllt rajzolnak róluk, s ők valóban meg is érdemelték a kegyes visszaemlékezést. Egy társadalomban, mely nem a munka elvét hirdeti, föl sem ötlik, ha kiváló szellemű férfiak elhagyják a zsibongó életet és erejöket saját tökéletesítésökre fordítják. Az az imádság, melyet gyakorolnak, többet használ, mint bármi más emberi munka és ajándék. Maga az aszkéta sincs helyhez kötve; ha elég kincset gyűjtött magának, előjön rejtekéből, s mint író, mint tanító derekasan állja meg helyét. Nem köti senki, semmi, csupán a saját buzgalma és elhatározása ; minden perczben föláldozza szabadságát az Istennek; de minden perc új szabadságot hoz részére. E mellett még egy nevezetes szokásuk van. Meggyőződésük, hogy csak tökéletesebb állapotban, éltesebb korban kívánatos a félrevonulás. Egészen fiatal, kevésbbé tapasztalt ember alig van közöttük ; tudják, mily küzdelem sülyósodik reájok. Már a mint az aszkéták szerzetekbe gyűlnek, mikor a szétszórt egyesek helyét jórészt a testület foglalja el, az állapot nem egészen ilyen. Csak olvasson át ön egy régi szerzet-szabályzatot, teszem azt, a melyik a nyugati szerzet-reguláknak mintegy klasszikus típusául szolgált, a Benedek-féle »Begulá«-t, és bámulni fog a szervezeten, a mely az egyszerű, igénytelen csirából kifejlett. Képzeljen egy gyülekezetet, a mélynek élén az apát áll. Kötelessége,