Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-27 / 39. szám

megvilágítja egész anyaszentegyházunkat és mi lélekben és testben gyarapodni fogunk. Uraim! ha mi a lelkészre hagyunk mindent, ha csakis az ő egyedüli működésétől várjuk a vallásos élet újra ébredését, anyaszentegyházunk megtartását; ha a világiak s ezek közt a műveltebbek a lelkész mellé nem sorakoznak, ha működésében erős támaszai nem lesznek: akkor a lelkész, legyen bár meg benne a legjobb igyekezet, a kellő képesség, egymaga nem tud sokra menni, nem tudja nemes feladatát megoldani. A világiak lépjenek ki a küzdelem terére, álljanak a lelkész mellé, támogassák az ö működését szellemileg és anyagilag, legyenek szent vallásunk apostolai, az erkölcsiség terjesztői: akkor a lelkész sokat, sőt elmerem mondani, mindent tehet egyházában. Nagyon jól tudom ón azt és tudják velem együtt minden lelkésztársaim, hogy igen üdvös és nélkülözhetetlen eszköz a buzgóság ólesztésóre, a hit erősítésére az Isten igéjének hirdetése. Krisztus maga utasít bennünket erre és nincs is lelkésznek ennél szebb, magasztosabb foglalkozása. Hirdetni az igét, mely örök, mely soha el nem múlik; hinteni a nép szívébe a jónak magvát, őrködni az erény, az ártatlanság felett, irtani a bűnt, tépni, szaggatni a gonoszt, vigasztalni a szenvedőt, emelni a lelket a minden tökéletesség kútfejéhez, az Istenhez! De ezt eddig is megtette minden lelkész, megtette a múltban, megteszi a jelenben, ós mégis látjuk, hogy a hit meggyengült, látjuk, hogy az egyházunk ügyei iránt való érdeklődés egészen alászállott. Mi idézte elő ezt a hanyatlást? Az, hogy értelmesebb, műveltebb híveink közül igen sokan, minden igaz ok nélkül, elhagyták az Űr szent házának a látogatását ós nem tartják magukhoz méltónak azt a helyet, hol szerintük semmi bölcsességet nem tanulhatnak. Azt kérdem, ily helyzetben miként legyen eszköz a lelkész kezében az ige, ha azt nem hallgatják? hogyan hassa át a sziveket, ha annak ajtajai be vannak zárva P miként gyújtsa fel az alvó szikrát, ha a hideg részvétlenség hamvával van az befödve ? Ha tehát azt akarjuk, hogy az ige, a lelkész kezében üdvös eszköz legyen a vallásosság erősítésére, mindenek előtt szükség, hogy a világiak jöjjenek minden alkalommal az ige hallgatására ; ha nem tanulhatnak is az igéből mély bölcsességet, ámbár a valódi bölcs mindenből tanul, de megtanulják szivöket, lelköket nemesíteni, megtanulják Isten országának határát terjeszteni. De meg a templomban való megjelenés általa vallásukhoz való tartozás külső kifejezést nyer, már pedig a mai időben külsőleg is meg kell mutatni mindenkinek, hogy ő a református anyaszentegyháznak buzgó tagja. Szivem mélyéből kérem tehát mindazokat, kik anyaszentegyházunkat szeretik, ennek fenmaradását óhajtják, sorsát szivükön hordozzák, jöjjenek az ige hallgatására : így a lelkész ajkiról elhangzott ige nagyban erősíti a hitet, a hit erős fegyver lesz híveink kezében s nem lelhetünk, hogy a beállott újkorszak megsemmisíti egyházunkat, nem fogunk lábnyom lenni a sivatag pusztaságban, melyet a fújó vihar eltemet, hanem leszünk a tenger közepén álló kőszikla, melyen a hullámok erői megszégyenülve törnek meg. A hitnek magvát már" a gyenge gyermeki szívben el kell hinteni, mert csak akkor nőhet az terebélyes fává, melynek árnyékában az élet háborúságai között nyugodalmat találunk. Átlátták ezt protestáns őseink s ép azért nagy gondot fordítottak a gyermekek vallásos nevelésére, nem sajnálták a fáradságot, nem sokalták ez áldozatot, csakhogy minél több iskolát s minél képzettebb tanítókat állíthassanak. Fordítsunk mi is fögondot a gyermekek vallásos nevelésére. Plogyan tegyük ezt? hogy érjük el e czólt? Azt ajánlják : »a lelkész vegye át a vallás tanitását az iskolákban«. Eltekintve attól, hogy ez igen sok helyen fizikai lehetetlenség, mert népesebb gyülekezeteinkben a lelkésznek annyi teendője van egyháza körül, hogy nem marad ideje az iskolábani vallástanításra, mondom eltekintve ettől, nincs rá szükség és nem is érnénk el vele semmi célt. Hiszen a tanítók velünk együtt munkálkodó társak az Úr szőlőjében, ós tapasztalásból mondhatom, hogy megértették a kor intő szavát ós hivatásuk magaslatán állanak. A gyermek értelmi felfogásához képest megismertetik a Mindenség urát, szent vallásunk alapítóját, az Idvezítő Úr Jézus Krisztust, a történetből erkölcsi tanulságokat hoznak ki, elhintegetik a vallás magvait és mégis ha a gyermek nem vallásos, nem lesz egyházat szerető, buzgó keresztyén: ennek nem a tanító, hanem a szülők az okai. Tudjuk, hogy a gyermek szülőire néz, megfigyeli minden szavát, minden tettét, és feledi, a mit az iskolában tanul, megtartja pedig azt, a mit szülőitől lát. S mit lát legtöbb gyermek szülőitől ? Látja, hogy szülői vallásunk főkönyvét, a bibliát soha nem olvassák, vallásos dob gokról nem beszélgetnek, látja, hogy a harangok hívására nem sietnek az Úr házába, egyházi tartozásaikat nem nagy örömmel, sőt néha kedvetlenül teljesítik, az úr oltára, egyházi ügyeink előmozdítására nem igen áldoznak. Csoda-e, ha az ilyen gyermek, midőn felnő, nem lesz vallásos, csoda-e, ha semmivel sem mutatja meg, hogy ő Krisztus igaz követője, a mi anyaszentegyházunk