Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-06 / 36. szám

e világba tartoznak, felette állanak e világnak s épen azért életüket már itt ama világ felett álló legfőbb lény, az Isten ismerete szerint rendezik be, kétségkívül csak a tisztultabb vallásokra áll, míg ellenben feltétlenül helyes a meghatározás levezetéséhez kapcsolt s a hitetlen tudósok felfogása ellen intézett cáfolat. A mit aztán Dicsőfi a kijelentésről s a keresztyén vallásról mond az ellen — legalább e helyen, mert a Szentlélekről szóló fejtegetéseire még visszatérek — nem teszek lényegesebb kifogást. Nyomós okokkal bizonyítja, hogy az embernek kijelentésre van szüksége, hogy az ó-testamentumi vallás is kijelentésen alapul s nagyon szépen fejtegeti a keresztyén vallást, mint a melynek főgondolata : az Isten országa. E helyen, valamint a Szentírásról szóló rész megírásánál Ritschl gyakorolt rá nagy hatást s csak örömömet fejezem ki a fölött, hogy a Ritschllel s a ritschlianusokkal való barátkozás nem ragadta oda, hogy a Krisztus nagyságos cselekedeteit pl. a feltámadást annyira — mert hogy a ritschlianus kovász ártott neki egy keveset, azt majd később kimutatom — a mennyire a ritschlianusok (pl. Kaftan is) szokták, el nem halványította. Az Isten országának leírása (4. §.) valóban ép oly alapos, mint megkapó s annak hangsúlyozása, hogy a mikor valaki az Istennek országába belép, nem egy csomó hittételt fogad el gépiesen, hanem az Űr Jézus személyiségéből, hatalmasan megindító, újjászülő s aztán irányadó erő ömöl belénk (58. 1.) egyik fénypontja a műnek. Kevésbbé tarthatjuk sikerültnek a Szentírásról szóló részt (5. §.). Nem azért, mintha fejtegetéseit, a melyeket az ellen az állítás ellen intéz, a mely szerint Isten diktálta volna még a szavakat is a szent íróknak, helytelenítenők. Erre nézve csak azt jegyezzük meg, hogy szóhasználata helylyel-közzel szabatosság hiányában szenved. Sok helyen egyszerűen az »inspiráció < tanának nevezi a régi orthodox tant s (a 100. lapon) azt kérdezi, jobb-e a mi felfogásunk, mint az inspiráció ? A mire természetesen a felelet az, még nagyon radikális theologusok szerint is, hogy az inspiráció bizony jobb, mint az ő felfogása (a mi különben, a mint említettük, tulajdonkép a Ritschl felfogása). Az inspiráció tanát úgy általában különben ő sem veti el. Ő is szól a szent írók »ihletettségéröU,ő is elismeri, hogy a szent iratoknak az »üdvre*. (persze »csah« az üdvre) vonatkozó tartalma a Szentlélek munkája (99. 1.). Nos, kérem hát ez is inspirációtan, ha másféle is, mint a belga hitvallásé. De itt kellene aztán e részt valamivel pótolnia, t, i. hibáztatnia kellene és sorra cáfolnia azoknak a felfogását, a kik a Szent iratokat a közönséges, emberi művek niveaujára akarják levonni s a kik azon a részen, hogy csak az üdvre vonatkozó rész a Szentlélek munkája, odáig elmennek, hogy a »keret« meg egy csomó képzelődés, mese, koholmány. Mert százszor inkább a belga hitvallással tartok, mint azokkal, a kik azt a minden psychologiai alapot nélkülöző képtelenséget akarják a ^tudomány« nevében ránk erőszakolni, hogy a szent írók, a próféták, az evangélisták és apostolok, miután egész életükben becsületes, tisztességes, a hazugságot gyűlölő, az igazságot szerető emberek voltak, ép akkor, a mikor az Isten Lelke különösen megtöltötte őket szent tűzzel, tehát életük legmagasztosabb pillanataiban keresgéltek volna össze silány, haszontalan meséket *keretüU a mennyei igazságoknak. Jól megmondotta e tekintetben már az a mi régi jó könyvünk: »Az olyan dolgokhoz, a melyeket vagy bizonyos jegyzésekből, vagy magok tudásából írtak le aszt. írók; látni való, hogy szükségtelen lett volna, a különös ihletés vagy diktálás. »Mindazonáltal azokban is megkívántatott s bizonynyal meg is volt a Szentléleknek ollyan vezérlése, melly által tellyességgel eltávoztatódott a megtsalat-Jcozás, és minden illetlenség. Így tehát, tsak ugyan igaz lehet az, hogy az egéssz Sz. írás Istentől illettetett, ha szintén az ihletés nem eggforma vólt is mindenkor és minden dolgokra nézve« (1. Szikszay B.: A biblia győzödelme. 102. 1.). A mi a bevezetés utolsó §-át illeti, abban a szerző a vallás és tndomány egymáshoz való viszonyáról szól. Felfogásom szerint azonban helytelenül jeleli ki a tudomány tárgyául a tapasztalást s helytelenül tünteti fel a keresztyén hit dolgait, mint olyanokat, a melyek túl esnek a »tapasztalás lövési távolán*. S hogy helytelenül, arra nézve felhozom saját szavait, a melyek szerint »a keresztyén vallás — — — Isten országában ama megnyugtató vidám élet, a melyben a mennyei Atyát mindig olyan közel érezzük magunkhoz. Ez a kedves, benső lelki tapasztalás nyomokat hagy maga után lelkünkben« stb A bevezetéssel végezve, kijelenthetjük, hogy a hátralevő nagyobb részszel (a bevezetés 116, a Jézus személyiségéről és tanáról szóló rész 276 oldal) könnyen végezhetünk. Nem azért, mintha e nagyobb részt kevésbbé fontosnak tartanok, hanem inkább azért, mert aránylag kevesebb kifogást kell emelnünk s ha minden szépségét ki akarnók emelni a Jézus személyiségéről s tanáról szóló résznek: íveket kellene tele írnunk. Mindössze is azt óhajtanok — s itt rátérünk arra, a mire fentebb utaltunk — hogy Dicsőfi Jézusnak értünk való halálát határozottabban hangsúlyozza (s a ritschlianus kovászt az evangéliummal jobban áthassa), mert az ldvezítő nyilván hirdette, hogy az ő vére sokak bűnének bocsánatára ontatik ki s azután meg, hogy a Szentlélekről szóló tanításait egységesebbé tegye. Azok a tételek, a melyek szerint a Szentlélek csak ott működhetnék, a hol a Krisztus már megjelent, teljességgel meg nem állhatnak. Hiszen az ótestamentumi írókat az Isten Lelke ihlette s azután meg a Szentlélek által születik az ember újjá (Ján. ev. 3. r.) s a nélkül az Isten országába be nem léphet; a mikor pedig a Krisztus valakinek a szivében lakik, akkor az illető már az Isten országában van. Hanem igenis megáll az a tétel, a mely szerint a Szentléleknek többféle adománya van s hogy a Szentlélek egész teljességében a megszentelés munkájának végzésére az emberiség történetében is, az egyes ember szivébe is akkor áradhat ki, a mikor már a Krisztus a maga megváltó munkáját elvégezte. Viszont nem állhat meg a rajongókkal szemben felhozott ama tétel sem, a mely szerint az isteni kijelentés mindig valami külső, mert úgymond Dicsőfi — s ez a rész nem méltó az ő exegetikai kiválóságához — az ótestamentumi próféták neve chéze és roe vagyis látó, már pedig láthatja-e valaki, a mi bensejében megy végbe. No, már kérem a lélek általi kijelentés a lélek bensejében végbemenő munka, ha néha külső jeleket felhasznál is, s az a látás, a lélek benső szemeivel való látás. A rajongóknak nem az a hibájuk, hogy a Szentlélekre hivatkoznak, hanem az, hogy saját képzelődéseiket is a léleknek tulajdonítják s igen gyakran úgy e képzelődéseikkel, mint életökkel ellentétbe jönnek a Krisztus által történt tökéletes kijelentéssel. Mindezzel szemben azonban felhozzuk, hogy Dicsőfi nem hódolva vakon régi hittételeknek, de alapos és mélyreható kutatások után a Jézus személyiségét a porból, a melyben felületes vizsgálatok lerántották, kiemeli. A közéletben mennyi ízetlen és ügyetlen tréfálkozás folyik, pl. a fölött, hogy Jézus, mint az Isten Fia, kisebb az Istennél. Még lelkésztől is hallottam ilyen nyilatkozatot. De a ki Dicsőfi könyvéből az Isten Fiáról szóló fejtegetéseket elolvassa, megláthatja, hogy ez a kifejezés épen