Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-06 / 36. szám

a templom, mely ily úrvacsora-ünnepet ülhet, úgy tünt fel előttem, mint a békesség erőde, melybe végtére befoglaltatnak majd a föld összes nemzetei; persze, mily eltérő kép attól, mit a világ manapság nyújt, hol a népek fegyverben állanak, s egyik fél, hogy a másik véresre kaszabolja s lábbal tiporja! Örömmel tekintettük a jövendő előképének, a mit láttunk: a népek körülsereglik azt, kinek születésekor felhangzott a jóslat, hogy béke legyen a földön. De e szózat teljesítésének nem az az útja, hogy papi dölyf a népeket alávesse — a história tanítja, hogy épen ez jár mindig háborúval — hanem az útnak, mely ide vezet, a neve Jézus Krisztus, hol egyben mind egyesülve vannak a tökéletesség lánca, t. i. Isten gyermekeinek egymás iránti szeretete által. A délutáni gyűlés, mely ez alkalommal a városháza nagytermében tartatott meg, nagyrészt a névsor felolvasásával telt el, hogy a küldöttek jelenlétéről meggyőződjenek. Dr. Roberts Philadelphiából, a szövetkezet eddigi igazgatója, megnyitó heszédet tartott, melyben dr. M. Lang intései visszhangzottak : szilárdan álíani az egyedüli alapon, nincs más tekintély az Isten népében, mint az apostolok és próféták szavai, mely róla tanúságot tesz. Dr. Robertsnek értelmes arckifejezése és harsány hangja van, mindkettőből kiviláglott és kihangzott azon elhatározás, tapodtat sem hátrálni ott, hol az Idvezítő halála által szerzett kincsekről van szó. Szavaiból ki lehetett érezni azt a nyugodt, az élet harcában megizmosodott határozottságot, mely bízik győzelmében, mert tudja, hogy a kinek szolgál, az utoljára is győzőnek marad, s hiveit nem fogja elhagyni e világ végezetéig! Szintoly határozottság jellemezte a beszédeket, melyeket ugyan e nap estéjén tartottak a fogadtatás alkalmából, melyen Lord Prevost, sir James Bell a városi tanács nevében a gyűlést részesítette. Itt, a St. Andrews Hall nagy termében, Lord Prevost, lord Owertown s mások beszéltek s szintúgy megfogadták, csak azt ismerni el Isten egyháza fejének, kihez egyedül tartoznak, kiben egyedül találják üdvüket, s hogy ellentállni fognak minden csábításnak, mely őket ettől eltéríteni akarja. I. Jún. 18-án St.-Andrews-Hallban volt a gyűlés második napja. A reggeli ülésen statisztikai adatokat mutattak be a szövetség jelen állapotáról. E szerint kiszámították a szövetséges egyházak tagjainak lélekszámát s kitűnt, hogy 20 milliónál nincsenek kevesebben. Új egyháztestület nem csatlakozott a szövetséghez, hisz a jelenleg fennálló 85 közül 70, és pedig a legnagyobbak/több zsinati kerületet magába foglalók, már régebben beléptek. Még csak néhány kisebb testület Németországban, Svájcban és egyebütt maradt vissza, úgy hogy jogosan mondható, a szövetkezet kiterjed az egész világra, s kongresszusa a református egyházak általános gyűlése. Belépett azonban több önállósult misszióegyház a pogányvilágból, úgy a Szentföld öt kerülete is, hol az első jeruzsálemi gyűlés és Pál apostol ideje óta most először rendezkedhetett be presbyterianus egyházszervezet. Ilyen zsinati kerület van Syriának Antióchia városában s Tarsusban, Silicia szigetén, az apostol szülőföldén. Csatlakoztak továbbá khinai, japáni kerületek, s a kongresszus elhatározta, hogy Dél-Formosa községeit is felveszi, a mit az illetők maguk kértek. Ezek t. i. Khinának Amoy kerületéhez tartoztak, de a khinajapáni háború folytán attól elválasztattak. Dr. Matthews, a szövetség főtitkára, jelentést tett utazásairól az európai kontinensen és Dél-Afrikában, a hol kereste az érintkezést az ottani reformátusokkal. Mindenütt, így szólt: barátságosan fogadták és üdvözölték a szövetséget, mint nagyfontosságú intézményt különösen a szétszórtan és elszigetelten élő egyházközségek számára. Beszédét a szövetkezet czéljának és jelentőségének ismertetésével végezte, a miről bevezető cikkünkben szólottunk. Előadásával kapcsolatban Blaikie dr. a szövetkezet előbbi elnöke és vezetője, a gyűlés tekintetét azon egyházi testületekre irányozta, melyek még nincsenek abban a helyzetben, hogy a szövetkezet tagjai legyenek. Nagyon szükséges ezekkel is öszeköttetésbe lépni, és ezért úgy határoztak, hogy ily hitközségekből egyes befolyásos férfiakat levelező tagnak felvesznek a szövetségbe. Blaikie dr. ez alkalommal elismerőleg nyilatkozott a német református szövetségről. Azután oly tanácskozás következett, mely nem volt ugyan napirenden, de megkezdetvén be is kellett fejezni, a mi különben, a mint a tudósító megjegyzi, nagy eszélyességgel és keresztény tapintattal sikerült is. Az orgona és a dicséretek éneklése volt a kérdés. Tudvalevőleg az orgonát sok helyen kiküszöbölték, így Svájc némely részében, Franciaországban, Hollandiában, meg a presbyterianusoknál Skóciában és Angliában. Az orgonák azért voltak gyanúsak, mert a pápista bálvánvimádásnál használták, s miután utóbbival teljesen szakítani akartak, úgy az orgonát is, mint a bálványimádás eszközét, eltávolították. Hasonlóképen az addig használt énekek, melyeket nem a közönség, hanem a pap énekelt, mint papi énekek tartalmilag sem illettek be az evangeliumi istentiszteletbe. Ezért fordultak Dávid zsoltáraihoz, mint az egyedüli énekeskönyvhöz, mely az íráshoz alkalmazkodik, a mint máig a ref. egyházak sajátságai közé tartozik, hogy a zsoltáréneknek nagy fontosságot, tulajdonítanak és gondozására ügyelnek. Idők multával azonban a ref. templomban a közönség éneklésének vezetésére ismét behozták az orgonát, annál is inkább, mert annak veszélye, hogy azt bálványimádásra fogják felhasználni, a megerősödött református községekben már nem forgott fenn, és idővel tehetséges költők leginkább a zsoltárok mintájára, vagy az írás szavaiból kiindulva, épületes, evangeliumi alapon álló énekeket szerzettek, melyeket a zsoltárok mellett használatba venni a ref. templomok legtöbbjében nem vonakodtak. Valamint a legtöbb angol és skót ref. templomban, úgy a székesegyházban is a megnyitó istentisztelet alkalmával szólt az orgona, énekelték a dicséreteket és bár a kongresszus számára válogatott zsoltárokat nyomtattak, azokat is orgonakisérettel énekelték. Van azonban Skóciában, Angliában és nevezetesen Írországban egy párt, mely ezen megütközik, s úgy véli, hogy mindkettőt, úgy az orgonát, valamint a dicséretet vissza kell utasítani. Az indok, mely vezérli őket, valóban tiszteletreméltó: az istentiszteletnek az ősöktől öröklött rendjét nem akarják megrázkódtatni, s félnek, hogy az orgonával s dicséretekkel könnyen idegen elemek furakodhatnak a ref. egyházba. Ugyanezen oldalról felszólalások történtek az »újítás« ellen. Dick tanár Belfastból, támogatva a gyűlés több basonvéleményű tagja által, nviltan kimondta, hogy ő s barátai jó lelkiismerettel nem tudnak oly énekben résztvenni, a melyet orgona kísér, legyen az bár zsoltárének, s miután a kongresszus többi tagjai lelkiismeretük megsértése nélkül a zsoltárokat orgona nélkül is tudják énekelni, úgy felkérte a gyűlést, hogy az orgonát nemcsak ezúttal hallgattassa el, hanem — és itt túllőtt a célon — határozza el, hogy a jövendő kongresszuson se alkalmazzanak se orgonát, sem dicséretet. Az ajánlat természetesen élénk vitát keltett s mindkét részről fejtegették az érveket. Ha Dick tanár a lelkiismereti szabadság neveben a kisebbség lelkiismeretének kímélését kérte, úgy dr. Marshall Lang és dr. Adler B.