Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-30 / 35. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Evangéliumi elmélkedések. Irta: Dicső fi József, a debreceni ev. ref. theol. akadémián volt ny. r. professor s most a debreceni ev. ref. egyház egyik lelkipásztora. Kapható: Telegdi Lajos könyvkereskedésében. 392 1. nagy 8°. Ára 3 frt. Körülbelől egy éve már, hogy e mű ismertetése iránt a Prot. E. és Isk. Lap szerkesztőjének Ígéretet tettem. ígéretemet soknemű más elfoglaltságom miatt, fájdalom, csak most válthatom be. De talán az Isten az én mulasztásomat is »gondolja majd jóra változtatnia ^ Talán sikerül újabb érdeklődést keltenem a mű iránt. És itt mindjárt legyen szabad egy praktikus javaslatot tennem. Jobb módú lelkészek minden javaslattétel nélkül is megvehetik Dicsőfi könyvét. Szegényebb lelkipásztorok pedig használják fel a közelgő egyházmegyei gyűléseket s a tanácsbiró urakat beszéljék rá, hogy rendeljék meg a munkát a szegény egyházak részére alapítandó parochiális könyvtár javára. A gyűlés előtti és utáni időt ilyen dolgok megbeszélésére fordítsuk. De, érzem számot is kell adnom a könyvről, a melyet ajánlok. Tökéletes mű az talán? Nem! Hiszen emberi mű. Hogy lehetne tehát tökéletes ? Kifogásainkat majd meg is teszszük. De akármily erős és szigorú kritika után is azt niszszük annyit bátran elmondhatunk, hogy a protestestáns lelkészek jól tennék, ha e művet áttanulmányoznák. Merem mondani, hogy a ki az »Evangeliumi elmélkedéseket* lelkiismeretesen a bibliával kezében áttanulmányozza: az, különösen az új-testamentumra nézve nem szorul concordanciára. Mindjárt a mű előszavában (a Bevezetés első §-ban) kinyilatkoztatja a szerző, hogy evangeliumi elmélkedéseket írván, nem akar szőrszálhasogató fejtegetések útvesztőjében eltévedni. Utal egy hírlapi közleményre, a mely szerint Mar Chinou nestorián patriarcha egész egyházával együtt visszatért volna a római pápa hadseregébe. Mellesleg megjegyzem, hogy e közlemény egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Magától a canterbury-i érsektől, a ki rendkívül sokat tesz, hogy a nestorián egyház friss, evangeliumi szellemmel teljék meg, hallottam két évvel ezelőtt, hogy a nestorián egyház nemcsak hogy nem lett rómaivá, hanem inkább mindjobban felelevenedik. A fentebbi hír abból a forrásból ered, a melyből már oly sokszor merítettek azok, a kik alaptalan hírekkel is hajlandók a pápaság eredményeit dicsőíteni. Dicsőfi örülhet, hogy a nestorián egyház jó úton van s ép ott keresi az üdvösséget, a hol ő. Szerinte ugyanis a nestorián egyház felettébb száraz, mert oly korból vette eredetét, a melyben a Krisztus személye feletti viták járták. Az én tudomásom szerint ugyan a nestorián egyház nagyszerű munkát fejtett ki. Hittérítői eljutottak Indiáig, sőt Chináig. De tökéletesen igaza van Dicsőfinek abban, hogy a nestorián egyház már jó ideje rom. Viszont annak meg, gondolom, Ő örül, hogy a nestorián egyház a megújulás útján van s az evangelium üde forrásaihoz közeledik. S még inkább igaza van Dicsőfinek abban, hogy a száraz tanok és szőrszálhasogató fejtegetések minket sem elégíthetnek ki. Épen azért a Krisztus élő személyiségéhez kell fordulnunk, mert hiszen a mint műve zárószavában helyesen állítja holt kegyesség helyett életre van szükségünk. E gondolat vonul végig egész művén s ez ép oly érdekes és jellemző tény, mint pl. az, hogy Masznyik Endre lutheránus egyházi dogmatikát írt, Nagy Károly pedig Kálvin theologiáját írta meg. Dicsőfi, a ki orthodox légkörben nőtt fel, üdeség, elevenség s élet után vágyódott; Masznyik és Nagy Károly, a kik kritikai légkörben mozogtak, bizonyosságot, állandóságot és szilárdságot kerestek. Valóban külön érdekes tanulmányt lehetne írni arról, hogy az emberi lélek az egyoldalúságban soká meg nem maradhat, hogy addig meg nem nvugodhatik — sem a száraz tanokban, sem a negatív és meddő kritikában — a míg az Istenben nem nyugoszik meg. Ki lehetne mutatni, hogy az isteni Krisztus és a Krisztus egyedül az, a ki elegendő szabadságot ád a holt tételek által leigázott elmének s viszont a Krisztus és egyedül a Krisztus az, a kiben a különböző helyes, helytelen s félig helyes, félig helytelen vélemények által ide-oda hányott lélek egy igazi isteni Archimedes-pontot talál, a melyből a világot sarkaiból kiforgathatja. De hiszen mi most csak Dicsőfi művével foglalkozunk. A fiatal, heves író lázas igyekezettel kél ki az orthodox tojásból s meg fogjuk látni, hogy néha nemcsak leveti hanem kicsinyli is a kemény héjat, másfelől meg egy kicsi mégis marad is rajta az orthodox kemény héjból, mint a csibén az igazi tojás héjából. Hogy kelleténél jobban is kicsinyli az orthodox tételeket, arra nézve a következőket hozom fél. Dicsőfi teljesen haszontalanoknak tartja pl. a Szent háromság meg a Jézus személyisége fölött folytatott vitákat, tehát az orthodox hittételeket még csak méltányolni sem akarja. Látni való, hogy így a tételek kicsinylésében tovább megy, mint kellene s tovább megv, mint sok hitetlen történet- s egyháztörténetírő, a kik ama hittételeknek legalább is viszonylagos jogosultságát elismerik. Igaz, hogy fentebb mi is hangsúlyoztuk, hogy az üdvösséget kereső léleknek békét a száraz tanok nem adhatnak. Azt is elismerjük, hogy az a theologus, a ki e tanok betanulásával és élettelen elsajátításával kezdi meg, azoknak kirészletezésével folytatja: haszontalan, sőt káros munkát végez. De már azt teljességgel nem fogadhatjuk el, hogy az emberi szellem, a mikor benső szükségtől, valami égő vágytól űzetett ama titkos igazságokba való elmélyedésre, szintén haszontalan munkát végzett volna s a tapasztalás is azt mutatja, hogy a lélek, a mint az élő Krisztust megtalálja az egyszerű evangeliumi hit által: újra leszáll a Szentháromság s más ily hatalmas igazságok mélységeibe. Az összetört orthodox tételek, a melyek magukban véve haszontalanoknak látszottak, a hivő lélek kohójában újra kristalizálódni kezdenek. Míg így Dicsőfivel szemben némileg az orthodox keresztyén hittételek s az ezek megalkotására fordított munka védelmére keltünk: csudálkozásunkat fejeztük ki fentebb a fölött, hogy az orthodox felfogásból olyasmi maradt rajta, a mit jobb lett volna levetnie. Ez állításunk bebizonyítása végett, művének felosztására kell utalnunk. A mű a bevezetéstől eltekintve, a melyben Dicsőfi a vallásról, kijelentésről, a keresztyén vallásról, a Szentírásról s a vallás meg a tudomány viszonyáról szóló általános kérdéseket tárgyalja: két nagy részre oszlik. Az elsőnek tárgya: Jézus Krisztus személyisége; a másodiké: a Jézus Krisztus tana, a mely az Isten országáról szól. Abba nem kötök bele, hogy a Jézus Krisztus nemcsak az Isten országáról tanított, hanem egyebek közt saját magáról is s mégis Dicsőfi az első részbe veszi Jézus ama tanításait, a melyekben ez a saját magára, mint az ember Fiára, az Isten Fiára, a Messiásra vonatkozó igazságokat kifejezésre juttatja. Én ugyan azt hiszem, hogy a II. főrész második alrészébe, a melynek címe: Isten országában a mennyei Atya s az ő Fia, mindaz be lett volna illeszthető, a mit Dicsőfi az első főrészben a Jézus személyiségéről elmondott. De el itteni utóvégre is nem a forma és a beosztás a fődolog,