Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-30 / 35. szám

hanem a tartalom. Azt azonban mégis különösnek találom, hogy a Jézus személyiségéről szólva a Krisztus magasságos cselekedeteit az ünnepek chablonába szorítja. Ez az az orthodox héj, a mit a szabadságra törekvő íiatal tudós bátran eldobhatott volna. Mert a keresztyén élet nem az ünnepek szerint igazodik. A Krisztust részekre osztani nem lehet s nekünk mindennap szükségünk van a megfeszített Megváltóra is, a feltámadott Krisztusra is, a mennybe ment Főpapra is, meg a Szentlélekre is. Dicsőfinek egyenesen ostromolnia kellett volna azt a felfogást, a melynek értelmében sokan vallásos életüket gépiesen a kalendárium szerint intézik s karácsonykor a Krisztus születéséről, húsvétkor a feltámadásáról emlékeznek meg, a minek aztán rendesen az a következménye, hogy milliók élnek a Krisztussal való életközösség ereje nélkül. Nem az ünnepek kereteibe kellett volna a Jézus magasságos cselekedeteit bekényszeríteni, hanem a Jézus magasságos cselekedeteiből kiindulva, ki kellett volna mutatni, hogy az ünnepekre koncentrált krisztusi vilégnézetet életünk minden napjára ki kellene terjeszteni. Ezek után sorra veszem Dicsőíi fejtegetéseit. (Folyt, köv.) Szabó Aladár. BELMISSZIÓ. Evangelizáeió-e vagy belmisszió? (Folytatás.) Dr. Sell előadásának negyedik és egyszersmind utolsó tétele következő: d) Rendszeresen vezetett gyülekezet ápolás végett nincsen ma szükség semminemű lényegesen új szervezetre, hanem csak a belmisszió minden segélyre kész erői és organumai tudatos összefogására. Ez megindulhat bármely oldalról, a lelkészi hivatal, a presbyterium, a szabad jótékonysági egyesületek, vagy akár a felsőbb egyházi hatóságok részéről is. A mi ilyen módon a helyi egyházközség részéről Isten országának épülésére végeztetik, az az egyetemes egyházat a közélet tényezői között a maga törvényes önállósága felé fogja vezetni. Dr. Sell ezen ő oly igen világos és bővebb fejtegetést egyáltalában nem igénylő tételének magyarázgatása helyett a következő gondolatok közlésével zárja be előadását. Mindig újra beszéltek a belmissziói kongresszusokon és utoljára ismét a gnadaui értekezleten azon kegyes társulatok értékéről és áldásos voltáról, melyeken az ugyanazon hit részesei közös imádkozásra, bibliai elmélkedésekre, tapasztalataik kicserélésére és a szentség útján való erősödésükre összejönnek. Teljesen fölösleges dolog volna ezen áldásról tovább is beszélni. A ki semmiféle ilyen társulathoz nem tartozik is: a ki semmit sem akar is tudni az ilyen konventikulumokról: az is képes a maga saját életében valamiféle társulatot, egy szűkebb kört, néhány vele egyérzelmű embernek közösségét fölfedezni, a melynek köszönheti leginkább az ő magasabb lelki életre való eljutását. A társas élet szüksége még a legmagasabb és legszentebb dolgokban is mindig újra össze fogja hozni azokat, kik együvé tartoznak. A társas együttlét rendesen csak az egymáshoz hasonlók között lehetséges. De Zinzcndorf példája nyomán egyes vallásos kedélyek kegyessége kivitte már, hogy olyan egyénekből is, kik állasra, képzettségre és élethivatásra nézve teljesen különböznek egymástól, egyesületek, közösségek képződjenek, kik azon egyben, a mi őket összeköti, az Úr Jézusban való hitükben, e fő egyesülési ponton, az azért való munkálkodásban, leikeiket kielégítő tevékenységet találnak. Az ilyen egyesületekben él bizonyára legerősebben az első keresztyén gyülekezet lelke; ezek kiválólag alkalmasok arra, hogy a szentségben való buzgalom felé sarkaljanak bennünket, és a ki nem tartozik is közéjük, érteni kénytelen megáldott voltukat, sőt néha még epedezik is körük után. Nem kevés vidéki gyülekezetünkben a keresztyén élet tűzhelyei az ilyen vallásos egyesületek. És minden vallásos tekintetben különösen kiváló erőnek, tehát egy valódi evangélistának működése is ilyen körök képzésére fog vezetni. De ezen körök csak állomások azon az úton, mely az egyházat céljához vezeti; csak eszközök azok a cél felé, de nem maga a cél. A pietismus ezen testvéregyesületeket egven-egven ecclesiola in ecclesia névvel nevezte, és ezzel tápot adott azon téves felfogásnak, mintha az egyház nagyban véve csak ezen egyesületek megnagyobbított kiadása volna, míg más oldalról meg a gnadaui értekezlet férfiai közül többen minden lélekgvüjtő munkának, az egyház minden építésének célját az ilyen egyesülésben vélték látszólag feltalálni. Ámde az egyház eredetére és történetére nézve, nem az épen egyforma emberek közössége, hanem, gyülekezet, olyan nem egyforma emberekből álló testület, kik a lelki és szellemi érettség különböző fokain állanak, kik ugyanazon ige és ugyanazon sákramentumok által gyűjtetve együvé, a maguk körében a természeti élet minden jó és rossz mozzanatát lassanként átjáratják és egyesítik a felülről jövő élettel. Nemcsak a megtértekből áll az, hanem a még ezután megtérendőkből is; nem a tökéletes szentek egyesülete az, hanem azoké, kik szentekké akarnak lenni, és azoké is. kik még nem akarnak azokká lenni, és a kiknek még sem kell a kegyelemből kirekesztetniük. Szüksége van azért annak a maga körében mindazokra a nevelő, tanácsoló, büntető és kisegítő tevékenységekre, melyek nélkül egy nagy egyesület semmiképen nem élhet meg. Az egyháznak legközelebbi analógiája egy népben van meg, mely a maga különböző állásaival egy államcélra egyesül; vagy egy iskolában, melyben a legkülönbözőbb egyének különböző eszközökkel ugyanazon célra neveltetnek; vagy végre egy táborban, mely a fegyverképesség és a harci erő minden fokozatait egy közös működésre egyesíti Az egyház korai időtől kezdve népegyházzá lett s a reformáció által is azzá újíttatott meg, melyben Istennek változhatatlan igéje és a sákramentumok áldása egy ide alant erős mozgással áradozó és nemzetileg is színezett népéletbe világol alá és hatol be. Az egyház egy nevelői egyesület, melyben egyik nemzedéknek mindig tanítólag és nevelőleg kell hatnia a másikra. És az egyháznak, mint az Isten ereje által a maga körében is mindenféle gonoszszal, bűnnel és szégyennel küzdő keresztyén népnek ezen összfeladatát a belmisszió a saját táborból jövő félreértések ellen is győzedelmes világossággal mindújra hangoztatta. Nem hogy mi már itt a földön látnók és elértük volna Istennek országát, nem is a kegyes egyesületekben van ez meg, mert még azokban is sok van a világból és a bűnből, hanem hogy mi keressük azt és minden, mi nekünk adatott erővel igyekezzünk leküzdeni a földit, az emberit, a bűnöst: ez a mi számunkra rendelt szolgálat, ez az egyház isteni munkája. A hasonló ézelműekkel való összejövetel, a közös ünneplés és imádkozás, mint a hogy azt az isteni tiszteletben végezzük: ezek a nyugpontok az ilyen munkában. De a míg csak ide alant a földön élünk, maga a munka a hivatas és a hitnek a bevallása szóban és tettben és a világ előtt való szeretetben.