Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-30 / 35. szám

zéseül a pauperismus ijesztő térfoglalásában. Sajnos, hogy e fenyegető társadalmi bajok — miként közelebb Beksics Gusztáv is oly alaposan kilejtette — kiválólag dunántúli bajok és specialitások, s nagyrészben a kedvezőtlen gazdasági viszonyok fejleményei! Tehát egy ily külsőleg vallásos, lelkében azonban már romlásnak indult s beteges nép között kellett nekem — és bevallom őszintén, valóban kellett már — megkezdenem az evangelizációnak egy más módját is, mely nem elégszik meg a templomi igehirdetéssel és igehallgatással, hanem ezt bensőbbé és mégis hozzáférhetőbbé, s az életre gyümölcsözőbbé tenni törekszik, tudniillik: a vallásos esté-Ivek tartását. December elején, az Advent első hetében, egy csütörtöki napon tartottuk első ilynemű összejövetelünket, esti 5 óra tájban, az eléggé tágas iskola termében, a férfi- és női közönség oly tömeges érdeklődése mellett, hogy a túlzsúfolt teremben — a levegő élenye felemésztetvén — a lámpák csakhamar pislogni kezdettek s kialudni akartak. Tudván, hogy az újságnak minő ingere van az emberekre, épen nem lepett meg ez a nagy érdeklődés, sőt előre számítottam reá; de féltem, megvallom, s félelmemet a közönség előtt ki is fejeztem, hogy ez talán ismét csak az a híres magyar szalmaláng, mely rövid idő alatt — mikor e dolog majd megszokottá lesz — lelohad és végre egészen kialszik. Azonban csalódtam, váratlanul és kellemesen csalódtam. A tél folyamán összesen 12 ízben tartott estélyeinknek utolsóján, csak egy lélekkel sem volt kevesebbb jelen, mint az elsőn; sőt mikor — a tavaszi munkaidő beálltával — az összejöveteleket beszüntettem, sokan még akkor is sajnálatuknak adtak kifejezést azok elmaradása felett. Elismeréssel jegyzem és említem tél itt, hogy egyházam vénei, presbyterei, csaknem minden héten teljes számmal jelentek meg, e tekintetben is például és tükörül szolgálván a népnek ; a közönség többi része azonban. a dolog természete szerint, hetenként változott és más-más egyénekből állott, nem férhetvén be egyszerre mindnyájan az iskolaterembe. Estélyeinket mindenkor egy rövid imával, énekléssel (harmónium kísérete mellett) kezdtük; erre következett egy általam tartott felolvasás, majd ismét záró éneklés és imádság. S bár az unalomnak jelét egyszer sem észleltem, arra mégis ügyeltem mindig, hogy az egész programm öt negyed óránál többet igénybe ne vegyen, a mit lelkésztársaimnak is ajánlani bátorkodom. És mik voltak felolvasásaimnak tárgyai? Az elsőben, mely a »Hajnal« ez évi 3-ik számában is megjelent, mindenekelőtt a vallásos összejövetelek szükségességét és célját adván elő, úgyszólván csak általánosságban és futólag érintettem egyházi, családi és társadalmi sebeinket, úgy a mint én azokat népem életében, közel negyedszázados lelkészi működésem ideje alatt, felismerhettem, nem nagyítva, nem is szépítve semmit, igazsággal és mégis szeretettel. És végetlenül jól esett tapasztalnom, hogy bár előadásom hangja itt-ott sokkal erősebb és élesebb volt, mint azt például egy templomi beszédben magunknak megengedhetnők — a szívből jövő szeretet dorgálásait senki nem vette zokon a hallgatók közül, és a következő estélyeken is ép oly tömegesen jelentek meg. További előadásaimban célszerűnek láttam egyháztörténelmi dolgokkal foglalkozni, mert nem egyszer volt alkalmam tapasztalni, hogy református népünk az elemi iskolában szerzett s egyben el is feledett hiányos ismeretein kívül alig tud valamit a reformáció jelentőségéről, nagy küzdelmeiről és dicső reformátoraink életéről s működéséről. Önként és első tárgyul kínálkozott itt: Kálvin élete és működése. Elővettem nagy Révészünknek e nemben páratlan s gyönyörű munkáját és abból több estén keresztül olvastam fel egyes fejezeteket, a hol szükséges volt, magyarázatokkal is kisérve, de kihagyva belőle természetesen a theologiai viták és rendszerek részletes előadását, melyeknek megértéséhez s élvezéséhez magasabb szakértelem kívántatik. — Közönségem a lehető legnagyobb figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta a soha nem hallott dolgokat annak a nagy embernek erős hitéről, hajthatatlan jelleméről és önzetlen s lázas tevékenységéről; s nem egyszer a lelkesedés, majd a csodálkozás nesze morajlott végig a termen, a hallgatók ajakán, az egyes markansabb jelenetek festésénél. Voltak jelen ezen úgy nevezhető Kálvinestélyeinken, csaknem minden alkalommal, róm. kath. hallgatók is, a kiket mindenkor szívesen láttunk körünkben ; s hiszszük, hogy a hallott dolgok, tán egyiket-másikat gondolkozóba is ejtették! . . . Ezen cyklus után, felolvasási tárgyul, változatosság okáért is, bibliai történeteket választottam, és pedig a Jámbor Lajos által megírt Ó-szövetségi történeteket, melyeknek végigolvasása szintén több estét vett igénybe. A résztvevő közönség, mely mint mondám, az eddigi felolvasások iránt is feltűnő érdeklődést tanúsított, most mint a messze távolból hazaérkezett vándor, egyszerre otthon érezte magát, az édes családi hajlék körül, a hol minden bokor, s úgyszólván minden kis fűszál ismerős előtte; a hol a magyar kálvinista nép igazi elemében van — az ó-testamentum derült és verőfényes szép mezején. Ügy magok az ismerős, s mégis mindig új és felséges bibliai történetek, mint a minden dagályosságtól ment s ép egyszerűségében oly megkapó kidolgozás, a pompásan kezelt alexandrin versek már nem csupán figyelmet keltettek, de valódi lelki gyönyörűséget okoztak egyszerű hallgatóimnál. És én, e rendkívül kedvező fogadtatásból okulva, el vagyok határozva — ha az Ur is akarándja — ezen történeteknek a jövő télen folytatólagos felolvasására, hozzávevén az ugyanazon szerző által kidolgozott Üj-szövetségi történeteket is. Falusi lelkésztarsaimnak, kik a vallásos összejövetelek érdekességét s építő erejét emelni kívánják népök előtt, s különösen oly helyeken, a hol mindig a bibliára hivatkozó hamis atyafiak (nazarénusok) is találtatnak, nem ajánlhatom elég melegséggel ezen szép munkát, mely Hornyánszky Viktornál kapható. Ezekben számolhatok be eddigi belmissziói tevékenységemről. Másnak tán több kegyelmet adott vagv több talentummal ruházott fel az Úr! Engem eddig segített! Hálát adok az én Uramnak, Istenemnek ezért is; mert csak az eddigi rövid idő alatt is nem csupán az Isten házának buzgóbb látogatását és az egyházi kozterheknek szívesebb viselését tapasztaltam, de mind erősebben s napról-napra inkább meggyőződöm, hogy a híveinkkel való ilynemű és minél gyakoribb — hogy úgy mondjam családias — érintkezésünk kiválólag alkalmas eszköz arra, a mire kivált mostanság oly nagy súlyt kell helyeznünk, hogy a köztünk és népünk közt lazulni kezdő bizalmas és szeretetteljes viszony ismét megerősödjék; s mi, a Krisztus szolgái a szó nemes és valódi értelmében lelkipásztoroknak tekintessünk, és ennek következéseüi az evangelium ható erejét nagyobb fénynyel láthassuk majd tündökölni templomban és iskolában, a felnőttek tiszta erkölcseiben és gyermekeink ártatlanságában, a családban és a közéletben! A só mindig csak só marad! S nem rejtethetik el a hegyen épült város!. . . Kálmán Gyula, ságvári református lelkész.