Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-09 / 32. szám

a mire nézve hajmeresztő példákkal szolgál Luthardt 1-ső előadásában* A modern rationalismus a vallás psychologiai alapjaira megyeri vissza s a természetfölötti faktor mellőzésével a keresztyénségben a természetes emberi szív psychologiai szüleményét látja. Ép azért nincs szüksége hitvallásra, szorosan meghatározott tanrendre és Sulze módjára sajátságos gyülekezeti ideált állít fel. A rationalismus alapelveinek konsequentiái egyúttal azok kritikája és pedig úgy az egyház, mint az iskola, állam és társadalom terén. így mindenekelőtt »a rationalismusról az iskolában« a 4-dik előadás szól. A pedagógiai érdeknek különös élénkséget kölcsönzött a mult században Rousseau a maga Emiljével. Igazi természeti evangeliuma a nevelésnek természetszerű alapon az evangelium s a káté mellőzésével. Rousseau elkülöníti az embert a kulturától s a vallásos tradíciótól, a mi aztán az eredendő bűn tagadására vezetett. S a mint Rousseaunál a természet, úgy a philanthropista Basedow pedagogikájában a humanitás eszméje az alapgondolat. Felekezet nélküli európai embereket, sőt világpolgárokat akar nevelni s nem keresztyén jellemeket. A rationalista felvilágosodás s annak utilismusa itt az irányadó. Onnan aztán annak hamis individualismusa. optiraismusa és intellectualismusa az egész vonalon. Schiller szerint e pádagógika »a keresztyénből embert nevel*, holott épen az ellenkező volna a megoldandó feladat. »A rationalismusról a politikai és szociális téren« az 5-ik előadás szól. Itt szerző éles s helyenként épen nem objektív megjegyzésekkel kiséri a politikai szabadság és jogegyenlőség, a modern konstitutionalismus, az általános szavazatjog, munkafelosztás, konkurencia stb., alapelveit, mint a rationalismus folyományait. A mit statisztikai adatokkal is beigazolva az erkölcsiség mai hanyatlásáról mond, szomorú de való képe mai romlott társadalmunknak. A keresztyén világnézet legelterjedtebb ellentéte épen a rationalismus. A midőn az egyes embert elszakítja az élet feltételeitől s a lét történeti hatalmaitól, abstrakt individualismussá lesz az általános szabadság és egyenlőség hirdetésével. Ennek természetes folyamánya az embernek természetes jóságát hirdető hamis optimismus s a tudás érdekeit túlozó intellectualismus. A rationalista világnézet a pantheismusban végződik. Erről szól a 6-dik előadás Spinoza, Goethe és Hegel annak főbb képviselői. A rationalismus az egyéni, a pantheismus az általános, vagyis az absolut értelemben látja minden lét és ismeret legfőbb forrását és normáját. Ez absolut értelem az isten, tehát minden isten (rcav - 0-eoc). A pantheismus félreismeri a személyiséget s az általános bűnösséget, s ennyiben a keresztyénség sarkalatos alapelveibe ütközik. Egyik alakja a létet, másika a fejlődést hangsúlyozza, a miért is az egyiket keleti, a másikat nyugati pantheismusnak nevezhetenők. Spinoza meg Goethe és Hegel itt az ellentét. Az egyik a természetet, a másik a szellemet isteníti. Spinoza és Goethe pantheismusa inkább vallásos (példa rá Faust hitvallása), Hegelé inkább politikai jellegű. A vallás itt többé nem az ethika, hanem az aesthetika körébe való s az aesthetikai élvezet dolgává lesz. Természetes folyománya »az omnipotens állam s az omnipotens egyház«, a melyről a 7-ik előadás szól. A pantheistikus államfogalom egy omnipotens államra vezet, a mely szerint az állam az absolut ész teljes valósága. Az antik államfogalom megújulásával van itt dolgunk, mivel az antik világnak az állam a legfőbb, az absolutum. A pantheismus antik állameszméje tehát az absolut államot képviseli, s természetszerűleg a római rendszerrel mint omnipotens egyházzal való összeütközésre vezetett. A római egyház nemcsak a hit s a kegyelemeszközök közössége, hanem egyúttal lényegét tekintve jogi organismus, a melynek a két kard elméleténél fogva az állam alá van vetve. Ez egyházi absolutismus kifejezője a Pius-féle Syllabus, dogmatikai szentesítője a vat.icánum a maga pápa királyságával. A harmincas években Altenstein minisztériuma alatt Hegel volt Berlinben a privilegisált. államfilozófus, s a Hegel-féle pantheismus állameszméje önkénytelenül állami omnipotentiára és bureaukratismusra vezetett a gyakorlatban. Ez vezetett viszont a kulturkampfra, mint a pantheistikus államfogalom folyományára, a melynek természetes következménye volt aztán Bismarck C.anossába induló politikája, a római egyház erősítése s az evangéliumnak gyengítése az egész vonalon Lutbardtnak a kulturkampf lefolyásáról s az ú. n. májusi törvények túlzásairól szóló bírálati fejtegetései igen meggyőzők és tanulságosak. E kulturkampf ártott a valódi kulturának, mivel ahhoz a vallásos egyházi életnek köre is tartozik, a mit a német politikusok azonban figyelmen kívül hagytak. A 8-ik előadás a pantheistikus államfogalomnak az egyház, iskola és társadalom terén nyilvánuló következményeiről szól. Itt Luthardt ugyancsak élesen ítéli meg a polgári házasságot (1876) s annak gyakorlati következményeit, az iskolák államosítását s a szociálizmust. Adataiban kétkedem, mert a positiv irányú Öttingen morálstatisztikájából s személyes hallomások útján a külföldön más meggyőződésre jutottam. A mellett nálunk igen fontos állami és magyar nemzeti érdekek teszik szükségessé a polgári házasságot s az iskoláknak a tanügyi kongreszszuson is hangsúlyozott fokozatos államosítását. Úgy látom, hogy e ponton Luthardt a »Principienreiterei« ismeretes német hibájába esett. Az érem egyik oldalát túlsötétnek látja, másikát egészen elhallgatja. Abban azonban teljesen igaza van, hogy a modern világnézet az állam reformjából indult ki s a szociálizmusban, mely az állam helyére a társadalmat állítja, a társadalom reformjára jutott el. Amott az állam a legfőbb erkölcsiség organizációja, itt az egész élet a munkán és az élvezeten alapul, vagyis az erkölcsiség az érzéki lét salakjaiban vész el. Más szóval kifejezve: az eszmét hangsúlyozó pantheismus helyére kizárólag az érzéki realitást hangsúlyozó materializmus lépett. Erről s annak következményeiről szól a 9-ik előadás. A materialismus igazi »Krankheitssymptom« vége minden filozófiának, mert vége az eszméknek s proklamációja az absolut érzékiségnek. Az antik világ végén lépett fel. Salamon bölcsesége 2-ik fejezete remekül rajzolja. A római Lukretius költeménye annak teljes programmja, s a Systéme de la nature annak bibliája. A keresztyénség azzal elvileg szakított, mivel annak hitélete az érzék fölöttire irányul. Támasza a mai természetfilozófia s a darwinismus, a melynek kritikája Luthardt müvének egyik legszebb részlete. Folyománya a mai német szociáldemokrácia s a modern társadalom bűne a sajtóban, irodalomban, művészetben, magánéletben stb. Jól mondja Luthardt: »az egyéni szabadság volt a kiindulópont, az összesség terrorismusa az eredmény. Az absolut észt emelték a trónra, s Istenné tették az államot. Egy Lássalle és Marx pantheismusa Istenné tette a társadalmat. Az ember öndicsőítése volt a kezdet, s annak mély lealázása a szomorú vég. Az absolutum eszméje vala a század büszkesége, s az érzéki lét magasztalása a vég. Ez igazán a történelem s még inkább a logika iróniája. E fejlődés eredménye nem lehet más, mint a pessimismus vagy a keresztyénség. A pessimismusról a keresztyénséghez való viszonyában szól az utolsó előadás. Salamon prédikátora annak vallási, s a Schopenhauer-Hartmann-féle pathológikus böl-