Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-07-05 / 27. szám

hog^ e felé halad, és ilyenné fog lenni bizonynyal, ha irányt nem változtat, s teljes erővel meg nem inclul igazi célja felé. A keresztyénség irányeszméje és igazi célja pedig köztuclomásszerűleg az egyetemes papság és az üdvösség volt. Mikor a romanismus amazt elhomályosította, emezt kompromittálta : a reformáció nem maradhatott el sokáig, hogy mind a kettőt régi fényében állítsa vissza. Ide kell nekünk is visszatérnünk, ha azt nem akarjuk, hogy a nagy reformációhoz hasonló, de annál talán még erősebb hatású újabb mozgalom rázkódtassa meg egyházunkat. A régi irányeszme legyen újra uralkodó egyházunkban, a régi cél ragyogjon újra előttünk, s akkor a pokol kapui sem vehetnek rajtunk diadalmat. Es épen ezt munkálj a ez a sokat gúnyolt és gyűlölt evangelisatio, a mit az egyház felvirágzásának szent nevében szeretnének némelyek még csirájában megfojtani. Már pedig ez a buzgó igyekezet akár a tudatlanság elfogultságából, akár az önzés rosszakaratából származzék is, nem egyéb, mint az evangeliumi egyházak létalapja ellen folytatott harc. A ki az evangelisatio ellen harcol, saját egyháza ellen harcol. Nincs is megfoghatatlanabb jelenség a világon, mint az a gyanakvó, rosszakaratú, csökönyös ellenszenv, a mivel az evangeliumi munkát fogadják sokan olyanok is, a kik az egyháznak nem tudatos, vagy legalább nem nyilt ellenségei. A kifogások, miket ellene felhoznak, nevetséget gerjesztenének, ha olyan siralmasok nem volnának. Hogy ez nem magyarnak való, hogy nazarénizmusra vezet (ezt azok a tiszteletreméltó papok hangoztatják legjobban, a kiknek evangelizátori törekvésekkel épen nem vádolható működése következtében egyházukban a nazarenismus, baptismus, sőt még az adventismus is szépen virágzik) stb., mind valósággal együgyűeknek volnának mondhatók, ha nyilvánvaló nem volna, hogy nem ezek az igaziak, ezek csak takarják az igazi kifogást. Ezt az igazit mindenki sejtette, de senki sem mondta ki. Eddig csak a fentebb jelzett álürügyek körül folyt a harc, célszerűségről, udvariasságról, parókhiális jogokról, baptismusról, szenteskeclésről, józan elméről, egészséges hitről, meg miegyébről, mert hiszen eddig még az evangelizáció is inkább csak elméleti fejtegetésekben, jóakaratú tanácsokban nyilvánult, a gyakorlatban mindössze néhány ifjúsági egyletet, szeretet-egyletet s egyéb ilyen felettébb gyanús, de teljességgel eltűrendő intézményeket hozott létre. Es bár folyton hangoztatta, hogy az ő irányeszméje az egyetemes papság, célja az üdvösség: nem hitték el neki. Ettől a két rettenetes dologtól annyira rettegnek némely szivek, hogy képtelenek elhinni, hogy lehessen törekvés Magyarországon, melynek ez a célja. És csodálatos, bár ezt senki nem hitte, mégis mindenki félt tőle. Mert a tulajclonkópeni kifogás a szivek titkos mélyén mégis ez volt. Nyiltan kimondta ezt legutóbbi számában egyházunk egyetlen hivatalos lapja, a ^Protestáns Közlönyei, mely a »világi papok« felett egyszer már epéskedett. Most, az evangeliumi szövetség megalakítása alkalmából, nagy káromkodásban tör ki, s a gúny és gyűlölet keserűségének özönével árasztja el a szövetséget, a vezetőket és az egész evangelizációt, melyről még most sem hiszi, hogy nem Budapestről, hanem Palesztinából indult ki. Es miért ez a tajtékzó epéskedés? Azért, mert az evangeliumi szövetség választmányába három földmíves, egy szabó, meg egy csizmadia is beválasztatott, s a vallásos estélyen egy földmíves imádkozott, (hátha még azt tudná a mérges cikk nemes haragú írója, hogy egy másik földmíves meg beszédet tartott), szóval azért, hogy most már a földmívesek, s horrendum clictu, még a csizmadiák is felvétettek a evilági papoka közé. Különösen a szegény csizmadiákra haragszik az író, a kinek úgy látszik, tyúkszemei okozzák a legnagyobb fájdalmat. A jövőbe nézve prófétai ihlettel látja az időt, a mikor már nem Enyecl szolgáltatja a papokat, hanem a csizmadia műhelyek. A csizmadia legények elveszik az okleveles papok kenyerét. Tehát itt a bibi. Tehát a mi a világon a legádázabb, a kenyórféltés, a kenyérharc rút gyűlölködése az, a mi útját állj a az evangelizációnak, a mi rémképeket fest s sárral dobálja, lábbal tiporja egyházunk irányeszméjét, alapelvét, és ez által kockára teszi jövendőjét, miután konokul megtagadta dicső múltját. Iliszen a protestantismus a romanismussal szemben épen az egyetemes papság elvét tette irányító eszméjévé, ez jellemezte minden küzdelmét, egész berendezését, ez adta erejét, ez szerezte ékességét, ez vívta ki diadalait. Hát melyik zsinatunk törölte ki ezt az irányeszmét alaptóteleink közül? Egyik sem. Hogy meri hát akkor épen az a hivatalos lap oly ádázul megtámadni egyházunk eme fő-és sarkalatos hittótelének, vezető eszméjének gyakorlati értékesítését? Nincs egyéb joga rá, mint az, hogy a legutóbbi félszázad lethargiája frázissá tette az elvet. Igaz ugyan, hogy a magyar törvények szerint az usus törvénynyé válhatik ; de már engedelmet kérek, ha mi ezt az abusust törvényerőre akarjuk emelni, öngyilkosságot követünk el. Mert már elég ideig aludtunk, elég ideig tiportuk lábbal egyházunk legszebb alapelvét, úgy hogy ezen az úton büntetlenül már nem