Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-07-05 / 27. szám

haladhatunk tovább. Mert már közel vagyunk a romanismushoz, még csak egy lépés kell az egyetemes papság elvének megtagadása után, hogy egyházunk célját is kompromittáljuk, az üdvösség egyéni elnyerését híveinkre nézve megnehezítsük. Es értsük meg jól, hogy a kik eddig lehullottak egyházunk fájáról, vagy azért hullottak le, mert nem hittek üdvösséget, vagy azért, mert úgy találták, hogy a mi közösségünkben nem nyerhetik meg az egyéni üdvöt. Mind a kétféle elszakadni akarók napról napra szaporodnak. Valóban, már ütött a tizenkettedik óra. Kezdjük meg az evangeliumi munkát, mert a jövő pillanatban lehet, hogy már késő lesz. Az evangeliumi szövetség, úgy tetszik nekünk, épen a tizenkettedik órában alakult meg. Régebben kellett volna már, de most sem késő. Nagy rosszakarat, vagy nagy rövidlátás kell ahhoz, hogy valaki be ne lássa, hogy ez a szövetség a lelkészek legjobb támogatója és segítője a jó munkában. Csak egy tekintetet kell vetnünk a szövetség alapelveire, hogy ezt belássuk. Mert mit akar ez a szövetség? Hogy a hit a gyakorlati életben valósuljon, hogy az evangeliumi egyházak felvirágozzanak, hogy az evangeliumi igazságok terjedjenek. Támogatni akar minden keresztyén embert. Az üdvösség egyénivé tétele végett imádságra buzdítani mindenkit, az egyházi életben munkát adni mindenkinek : im ez az egyetemes papság elve, nem pedig az az agyrém, hogy a csizmadia legények eleszik a papok kenyerét. Es tessék meghinni, hogy a papok minél több paptársat szereznek maguknak a világiak közül, annál erősebb, díszesebb és kellemesebb lesz az ő papi székök. Ha pedig nem szereznek, akkor vedlik a torony, recseg a papi szék. Nem az imádkozó, bibliát magyarázó, gúnyolt evilági papoka ellenségei a hivatalos papoknak, hanem a nvilági világiak «. A tizenkettedik óra int, vessük az eke szarvára kezünket, mert félő, hogy az éj elközelget ! Dr. Kecskeméthy István. ISKOLAÜGY. Előadói javaslat az evang. lelkészképző intézetek egyesülése tárgyában. II. Az egyesítés szükségessége. Mindenekelőtt tisztázzuk a helyzetet. Közegyházunk, egészét s részeit tekintve, a legutolsó években nagy és mélyreható változáson ment keresztül. A mi volt, az a rendezetlen, sokszor önkényes és zilált állapot, az hála Istennek ma már megszűnt s a mennyiben még meg nem szűnt, meg fog szűnni, mert meg kell szűnnie minden téren, így hát a theol. tanügy terén is. Alkotmányunk 216—221. §§. a theol. főiskolák dolgát törvényileg szabályozzák. E törvény végrehajtása az egyet, gyűlés oly kötelessége, a mely elől ki nem térhet. A theologiai tanügyet rendeznünk s szerveznünk kell. Ezt mindnyájan tudjuk, érezzük, s meg vagyunk győződve, hogy végelemzésben ez a sajátképi ok, a mely miatt az egyesítés eszméje újra napirendre került. S sürgőssé., elodázhatlanná tették a dolgot a külső körülmények, nevezetesen: a theologusok számának tagadhatlanul feltűnő apadása, a kerületek s gyülekezetek szinte elviselhetlen terhei, a közegyház pénzerejének eszélyes kímélése. De mindezek inkább csak alkalmi okok. Az eszme ma törvény alapján követeli életjogát s emelő látvány az önkéntes meghódolás, tisztelet a törvény előtt amaz indítványban és határozatban, a mely az egyesítés kérdésének tanulmányozásával és tárgyalásával sajátkép a theol. főiskolákra vonatkozó törvény végrehajtását vezeti be. S tény, hogy adott viszonyaink között az egyesítésnél, illetőleg beolvasztásnál helyesebb utat nem is választhattunk volna, mert nékünk jelenleg, a mikor minden körben áldozatok várnak reánk, a theol. tanügy terén a régi bajokat orvosolni s új és nagy dolgokat cselekedni, haladni s alkotni csakis egyesített erővel, közös munkával, közös áldozatokkal lehetséges. Magában véve alkotmányunk törvénypontjából azonban az egyesítés még nem következik szükségszerűleg. Törvényeink ugyanis kétféle theol. főiskolát ismernek: olyat, a mely szakrendszer alapján teljesen szervezve van s olyat, a mely nincsen. Amaz theol. fakultás, emez theol. intézet, s mindkettő szervezete, tan- és vizsgálati rendszere stb. megállapításának joga az egyetemes gyűlésre van ruházva. E szerint, minthogy a törvényben követelt feltételeknek mindenben megfelel, jelenleg theol. fakultás volna az egyet, theol. akadémia; az eperjesi és soproni theol. főiskolák pedig theol. intézetek. Az a kérdés már most, képesek-e a theol. intézetek fentartó hatóságai emez intézeteiket a törvény-szabta s a cél-követelte módon, minden tekintetben berendezni, vagy sem ? Ha igen, akkor theologiánk ügye a közel jövőben nagyot lendül ; lesz egy egyet, theol. fakultásunk és két kerületi theol. fakultásunk. Vajha lehetne! Mert abban csakugyan igaza van az eperjesi theol. tanári kar »Nyilatkozatának* : »arra kell törekednünk, hogy minél több vidéken legyenek világító s magasan lobogó tűzhelyeink, mert ekkép a védekezés sikeresebb s a Krisztus evangeliuma terjesztése erősebb leszen*. De vájjon megbírunk-e három theol. fakultást mi, kik azt az egyet, a mi van, az egy theol. akadémiát is ugyancsak a nyilatkozók szerint »öszszezsugorodni* hagytuk? S ha az egyet, egyház mégis, miként erre kötelezve is van, arra vállalkozik, hogy a maga theol. akadémiáját igazán theologiai fakultássá fejleszti, vájjon megtehetik-e ugyanazt a tiszai és dunántúli kerületek is a maguk theol. intézeteivel, tudva, hogy emez intézeteket jelen állapotukban is csak az egyetemes egyháznak, bizony maga-magától, azaz saját akadémiájától elvont segélyével és az esperességek s gyülekezetek nagy megterhelésével tudják fen tartani. Mi történik akkor, ha az egyetemes egyház saját kötelezettségeinek teljesíthetése miatt esetleg a kerületeknek theologiai intézeteik fentartására adott segélyt ha nem is megvonni, de lejebb szállítani lenne kénytelen? Talán a kerületek illetőleg a kerületbeli esperességek és gyülekezetek vesznek majd új terhet magukra? Alig hiszem. Ily körülmények között tehát arról, hogy mindhá-