Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-07-05 / 27. szám

TANS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. Szerkesztőség;: IX. kerillet, Pipa-utca Ü3. szám, hová a kéziratok cimzendök. Kiadó-hivatal : Ilornyánszky Tiktor könyvkereskedése (Akadémia bérháza), hová az elöfiz. és hirdet, dijak intézendök. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : SZŐTS FARKAS. Kiadja: HORNYÁNSZKY VIKTOR. Meg-jeleiiik minden vasárnap. Előfizetési Ara t Félévre: 4 frt 50 kr; egéaz évre: 9 frt. Egyes szám ára ÜO kr. A tizenkettedik órában. Minden társadalomnak van valami irányító eszméje, mely a tagokat egy célért való munkára serkenti. Ila elhomályosult ez az eszme, ha többé nem lelkesít a cél: okvetlenül felbomlik a társadalom. Es ha a mi egyházi társadalmunkban a felbomlás némely szomorú jelei már is mutatkoznak, ez azért van, mert sem irányeszménk, sem célunk nincs határozott. Mert hiszen az untalan hangoztatott magyarság és hazafiság csak nem a mi speciális irányeszménk, és a vedlő tornyok bemeszeltetése csak nem kizárólagos életcél. A téves irányeszmók után íme bekövetkezett a teljes iránytalanság. Mert volt idő, mikor egyházi társadalmunk irányeszméje a nemzeti kultúra volt. A cél: iskolák fen tartása, a nemzeti műveltség feljesztése és terjesztése. Es dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy e hazában a nemzeti műveltség fáklyájának mind meggyujtói, mind hordozói mi voltunk. De e közben csaknem teljesen megfeledkeztünk tulajdonképeni célunkról, az Isten országáról, melynek a kultúrát csak eszközéül kellett volna tekintenünk, úgy hogy egyházunk sok világi nagyjaink szemében valóságos iskolafentartó testületté, némi politikai súlylyal bíró kultur-egyesülettó degradálódott. Mikor aztán megerősödött a nemzeti élet, az állami iskolák túlszárnyalták a mieinket, a nemzeti eszme ápolását kivette kezünkből (hála Isten) a nemzeti társadalom, a hazafiságban versenyre keltek velünk a többi felekezetek: akkor láttuk csak be, hogy mi eddig nem a magunk tulajdon szerepét folytattuk, hanem a másét. De még ekkor is csak kevesen látták ezt be. S a kik belátták, azok is hamar vigasztalódtak. Végre is, az új idők áramlata még nem ragadott ki mindent a kezünkből. A házasságok megkötése, az anyakönyvek vezetése még mindig kezünkben maradt, ós ez még mindig nagyon felséges eszme és dicső cél. Ez a vigasztalás azonban csak a mult októberig tartott, akkor ezek is kiestek a kezünkből. Mi maradt benne? Melyik az az eszme, mely most a pásztorok lelkét hevíti, a nyájat táplálj a, a haladás irányát megszabja; melyik az a cél, a miért az izmok feszülnek, a szivek dobognak, a minek elóréseért az evangeliumi egyházak lelkes serege küzd? Ki tudja megmondani ? Egyházi lapjaink minden száma, minden lapja tele van panaszszal, elógületlenséggel, a közöny elleni zúgolódással, az egyikben pláne állandó rovattá lett a figyelmeztetés, hogy ha a közöny nem szűnik, a lap fog megszűnni ; papjaink panaszkodnak híveik elhidegülóse miatt, egyházaink szegények, a hívek panaszkodnak a nagy adó miatt, a stóla megcsappant, az újságok hol innét, hol onnét hozzák a hírt a mind gyakoriabbakká váló kitérésekről. Valóban, egyházi életünk siralmas képet tár az elfogulatlan szemlélő elé. Es ha mincl e jelenségek előtt szemet tudunk is hunyni, nem hunyhatunk szemet a statisztika tanúsága előtt. A statisztika pedig kérlelhetetlen számokkal bizonyítja, hogy Miksa óta folytonosan fogyunk a nemzet létszámának emelkedéséhez arányítva, és ha az Isten csodálatos módon nem könyörül rajtunk, az egygyermek-rendszer, a vegyes házasságok, a kitérések révén nem sokára egészen elfogyunk. De hát lehet-e ez máskép a mi iránytalanul, cél nélkül tengődő egyházi társadalmunkban? Mi köti ide a lelkeket? Mi ad erőt a lankadóknak ? Minden jelszavunkból kikoptunk már, nem maradt más, mint a multak dicsősége, ez pedig szép dolog ugyan, de az éhező lelkeket nem elégíti ki. Az a társadalmi élet, mely visszaélések elbírálásában, administrationalis ülésezésekben, szép frázisok gyártásában meríti ki öszszes tennivalóit: nem vonzhatja a lelkeket. Nem akarom azt mondani, hogy a mi egyházi társadalmunk élete már egészen ilyen, de bizonyos, 53