Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-28 / 26. szám

hogy a földi szenvedés dicsőséget szül és hogy ennek következtében lehetséges nekünk: >dicsekedni a szorongattatásokkal.« Mindamellett hadd beszéljek el még valamit. Egy szolgáló, még pedig árva leány, ki már korán gyermeki hittel ragaszkodott a Jézushoz, 16 éves korában elszegődött valahová. Úrnője idegbajos, gyanakvó, örökösen lehangolt és elégedetlen asszony volt. Fél évnél tovább nem is bírta ki nála egy szolgáló sem. Marit a 16 éves leányt is figyelmeztették erre. És mit felelt ? »Szegény asszony! mily nagy szüksége van valakire, a ki boldog, valakire, a ki szereti a Jézust és ezért szereti embertársait is. Én nem nyugszom addig, míg ez a szegény asszony is boldoggá nem lesz.* Mari nem nyugodott. Mari ott maradt. S mikor 12 év múlva egy öt gyerekkel vesződő özvegy embernek lett a felesége, asszonya megáldotta őt s így szólt hozzá: Általad megadta Isten nekem az életet, a földi — és az örökéletet. Kedves keresztyén társam, ha te azt állítod : a világ téged megvet, elhagy, félreismer, nem szeret, bőszüld meg magad azzal, hogy a Jézus szeretetének erejénél fogva, kétszeresen szereted felebarátodat. És ha így csak egy lelket nyersz is meg az örökéletnek, mily áldás az rád nézve s arra a lélekre nézve. Ismertem én gyári munkásokat is, a kik nehéz és unalmas munkát végeztek, de életük mégis derült volt mindig, mert az Isten népének békessége lakozott bennük. A kinek megvannak a hires Gelzer tanár »Útleírásai*, az említést talál bennök egy vak asszonynyal történt találkozásról. Iktassuk különben ide a tanár saját szavait: E. svájci úrnő Hofwylban, magához fogadott és ápolt egy szegény vak asszonyt. Az asszony sok éven át volt Bernben. Ott mindenki ismerte már a »vak Eisy«-t. így hívták azt az áldott jó lelkületű, kegyes öreg asszonyt. Kérésemre hozzánk is eljött citerájával a 72 esztendős nő. Engem úgy üdvözölt mindjárt, mint valami régi jó ismerőst. Azután kedvenc énekei közül elénekelt egy párt. Kedves, megható hangja volt. Az elénekelt énekek közül az elsőt már kora ifjúságában tanulta, és a mint mondja, sokszor merített belőle vigasztalást. Fel is jegyeztem magamnak, mert mi tagadás benne, keresetlen egyszerűsége mellett rám is hatott az ének, mely így hangzik: Óh milyen jó oda fenn a fényes mennyben! Ha hited van, tiéd a menny, tiéd itt lenn Óh a mennyben nincsen éjjel, nincsen sötét, Köd és felhő nem borítja élted egét. Sírás sincs ott, nincs búbánat, nincs szenvedés, Hálaadás lakozik ott s örvendezés. Ott a mennyben Jézusával egy a lélek, Megpihen a fáradt vándor és feléled. Oh milyen jó, én is oda híva vagyok. Megváltómnak nagy kegyelme reám ragyog. Jó Istenem adj erőt, hogy felszárnyaljak A mennybe, hol hozsannát zeng minden ajak. »Semmi sem szórakoztathatott volna engem inkább* írja Gelzer tanár, mint a vak Eisy egyszerű éneke. Mert úgy éreztem, mint hogyha áldozati füst szállana ég felé a hamisítatlan szív tiszta oltáráról. Bizony én el is hiszem, hogy az élvezet lehetett. De nekünk egyúttal fényes bizonyítékul szolgálhat a tekintetben, hogy még öregségünkben és a vakság éjjelében is örvendezhetünk; hogy még akkor is, ha »kegyelemkenyeret* kapunk mástól, a királyoknál is gazdagabbak lehetünk. Ez egészen más, mintha a szinház istenített primadonnáját hallja valaki, kinek hangja meglehet »elbájoló szép*, de szivét feldúlta a tetszvágy, irigység és kéjvágv s a ki életuntságtól gyötörve, talán már holnap mérget vesz. A vak nőben élet volt, olyan élet, mely felett nem diadalmaskodhatik a halál. És mert ilyen élet volt benne, azért volt öröme is. Ez az örök ifjúság a 72 esztendő dacára. Te is elnyerheted az örök ifjúságot, ha bizlos vagy a világosságban élő szentek osztályrésze felől. Hilty tanár állítása szerint »az életben bátorságra és alázatosságra van szükségünk. Külön-külön mindegyik ártalmas. Mivel az alázatosság, hitbátorság nélkül félénkséggé lesz. Hitbátorság alázatosság nélkül, az ugyan nem igen létezik és ba léteznék, akkor is csak büszkeségre vezetne, olyan büszkeségre, mit nyomban követ a bukás. Alázatosság és bátorság együvé tartozik. Az igazi hitbátorság és a helyes alázatosság együtt is van mindig. A kettő egy forrásból fakad, az Isten kegyelmének tapasztalásából. Ha beismerem, hogy Isten kegyelméből vagyok a mi vagyok, akkor nem lehetek más, mint alázatos. De ha azután tudom, Isten kegyelemből adott nekem hatalmat, hogy az ő gyermekévé lehessek, akkor olyan bátorság és öröm tölti be lelkem, mit semmi a világon meg nem rendíthet. »Mert semmi sem képes elszakítani minket az Isten szeretetétől. (Róm. lev. 8, 38, 39.) >Azért diadalmaskodunk az által, a ki minket szeret*. A kiben él ez a biztos tudat, az már is megnyerte, az »örök ifjúságot*, abban él a Jézus öröme, az igazi öröm. Funcke után

Biberauer Richárd. KÖNYVISMERTETÉS. Krisztus az én életem Egyházi beszédek. Irta Zábrák Dénes, soproni evang. lelkész. II. kötet. Sopron. Litfass K. nyomdája. 1896. 8°, 219. 1. A perikopa rendszerében szentháromság vasárnapjától számított 13 prédikációt, egy konfirmációi, egy koronázási és egy millenniumi beszédet s ugyanazon alkalomra való éneket ad e füzet. Az ú. n. epistolák többnyire parabolák lévén, ezeket nem homiliaszerüen, hanem analitice tárgyalja, kivonva belőlük egy tételt, a beszédben ezt bizonyítja, magyarázza, alkalmazza az ev. atyafiaknál szokásos módon, t. i. legelői mindég egy verses suspirium, azután egy bevezetés, erre jön a szentlecke (az alapige), azután megint egy exordium, abból kerekedik ki a tétel és felosztás. Hogy mért van ez így az ev. atyafiaknál még most