Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-28 / 26. szám

egyek voltak vele és tudták, hogy semmi sem választja el őket boldogító szeretetétől. Tudták, hogy az, a ki minden gyengeségök mellett megkezdte bennök munkáját, az minden gyengeségök dacára el is fogja azt végezni a maga nagy napjáig. Annyira biztosak az Isten kegyelmes jelenlétéről ; annyira biztosak a legmagasabb cél felől. És a mi feladatukat, az evangelium terjesztését illeti, e földön, az is nagyon, de nagyon nehéznek, szinte lehetetlennek tűnt fel a tanítványok előtt, ha önmagunkra gondoltak. Úgyde ezt nem volt szabad tenniök. Ez az, a miről egészen le kell szokni. Mert királyuk, a Jézus Krisztus, azt mondja nekik: »Nekem adatott teljes hatalom mennyen és földön«. A ki közülök ebben bizik, az gyengeségnek tartja azt, a mi a világ előtt hatalom és a mi a világ előtt gyalázat, az ő neki dicsőség, a mit a világ veszteségnek ítél, az neki épenséggel nyereség. A Krisztus tanítványának szilárd meggyőződése, hogy a nagy és dicső győzelemre vezető út, sok szenvedésen és megaláztatáson visz által. És így fogva fél a munkát, nem nyújt az talán örömöt az embernek ? Vagy nem látjuk-e kedvteléssel, ha a holt, nyers márvány oszlopból szép emberi alakot formálhattunk? De mennyivel nagyobb boldogság, ha olyan munkában vehetünk részt, melynek az a célja, hogy ezt a holt világot egy új életnek lelkével hassa át. Missziói munkálkodásuk közben nemcsak János, hanem a többi apostolok is mindig látták a minden nemzetségből, ágazatból, népek és nyelvek közül való megszámlálhatatlan sokaságot ott állani az Isten trónja előtt (Jelenések Könyve 7, 9.) — azokat látták ott állani az Isten trónja előtt, a leiket munkálkodásuk által megnyertek az Úrnak. Vájjon nem örülhetünk-e mi is ennek? Kérdem, nem öröm ez ma is még ? Hiszen az első keresztyének öröme, az minden idők keresztvéneinek szól. Mert mindenkor egy a mi üdvbizonyosságunk, egy a mi reménységünk, egy a mi munkánk itt e földön, hogy t. i. kiki a maga helyén, a maga körében, nyerjen meg lelkeket az Úrnak. Ez így volt 1800 év előtt; ez így van ma is s ez így lesz 1800 év múlva is. A léleknek gyümölcse egyszer s mindenkorra :öröm. »Az Istennek országa békességben és a szent Lélek által való örömben áll«. Ez a kifejezés »Szent Lélek által való* nem korlátozása, kisebbítése az öröm fogalmának. Ellenkezőleg az által kapja meg az öröm örökkévaló jellegét, hogy a Jézus szent Lelke által teremtetett, hogy az a Lélek neki eleme, a lég, melyben a lelki ember lélegzik. Összegezve az eddig elmondottakat, abban áll a keresztyén ember öröme, hogy Isten gyermekének tudja magát és tudja, hogy van neki irgalmas Istene. így előtte mind az, a mi szép e világon, még egyszer oly kedves, mivel benne az Isten áldását és az Isten kezének nyomait látja. Akár van valamije, akár nincs semmije sem, ő mindig nyugodt. 0 bizton érzi magát az Úr kezében. Öt nem ejtheti semmi sem foglyul. Neki fejedelmi szabadsága van és hatalmat gyakorol a világ felett. Habár az nem érti őt. Embertársaitól teljesen független, különben szívesen szolgál nekik. Ö tudja, hogy Istentől kapta nemességét, ha tetszik, kinevethetik az emberek, dühönghetnek ellene, őt az nem bántja. Ezért van, hogy a fogoly és megkötözött Pál apostol, olyan méltósággal mondhatja királyi bíráinak: Kívánnám Istentől, hogy ti olyanok lettetek volna, mint a minémű én! Ezért örült Luther életének még legsötétebb napjaiban is. Innen ered minden józan keresztyénnek életvidámsága. Hogy is lehetne ez másképen, ha egyszer rendületlenül hiszünk az Isten jelenlétében ? Már az ó-testamentumból is látjuk, hogy ez az Isten jelenléte felőli bizonyosság erőt ad az Isten szolgáinak. így érthető meg, hogy Ábrahám örvendező ember; hogy József megkené fejét olajjal. E miatt énekel Dávid dicsénekeket még akkor is, a mikor mindenki ellene fordult. És viszont, ha Ilyés kimegy a pusztába, meg akar ott halni s ily szomorú fohászt bocsájt Istenhez: »Elég immár az én életem; most óh Uram, vedd el az én lelkemet!* — mi más ennek az oka, mint az, hogy ő Istentől elhagyatva érezte magát.. Miért érezte magát Ilyés elhagyatva, mert nem akarta hinni, hogy az Úr még ott lakozik népe között. De a mikor megismeri az Ur jóvoltát, örvendezve emeli fel a fejét, karja újból megerősödik a munkára, küzdelemre. így volt ez már az ó-szövetség idején. Mennyivel inkább kellene nekünk örvendezni. Mi az új-szövetség gyermekei vagyunk. Hozzánk oly közel jött Isten a Jézus Krisztusban, a ki által ismét Isten gyermekeivé lehettünk. Es az a feletti örömünket egyéb senki és semmi meg nem zavarhatja, hacsak nem a mi saját bűnünk vagy az, hogy állandóan hűtlenekké leszünk Istenhez. A mi örömünk tehát nem függ a változó viszonyoktól. Különben a viszonyok szerint az majd ilyenné, majd amolyanná lenne. Örömünk attól sem függ, hogy jó vagy rossz sorsunk van az életben. Megengedem bár, hogy sorsunk szerint hol könnyebb, hol nehezebb az örvendezés. Teljesen azonban semmi sem foszthat meg minket az örömtől. E felől nincs kétség, de a felől sem, hogy az irgalmas Isten, ki jobban ismeri a mi gyengeségeinket, mint mi magunk, hogy ez nem vet el minket az ő orcája elől, ha a megpróbáltatások órájában, bátorságunkat veszítve, csüggedés, bánkódás vesz erőt rajtunk. Csakhogy aztán mi se mulaszszuk el ilyenkor azt, hogy magunkba térjünk és beismerjük: ha szilárdabb lenne a mi hitünk, akkor még könyhullatásunk közben is örvendezhetnénk az Úrban. Az a kérdés tehát, örvendezhet-e az ember még akkor is, ha Isten őt elhagyott, magányos utakon vezérli, ha boldogtalan házasságban él, ha súlyos testi nyavalyák kínozzák, ha óriási felelősséggel járó állása van, az a kérdés nem kérdés többé, mert tényleg meg van már oldva. Nemcsak Istennek ama gyermekei által oldatott meg a kérdés, a kikről a biblia szól, hanem megoldatott és folyton folyvást új meg új megoldást nyer azon igaz keresztyének által is, a kik nagyon sanyarú viszonyok közt élnek. Ha van valakinek szeme a látásra, az minden sok keresgélés nélkül elég élő példát talál, melyből láthatja, 52