Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-21 / 25. szám

alant a földön van a mennyország, csakhamar megéri, hogy az a képzelt mennyország Minden korban az volt, ma is az emberek panasza: az élet nem tud nekünk olyasmit adni, a mi minket igazán megnyugtatna. Goethe, a kiről elismerik, hogy a szerencse gyermeke volt, így ír halála előtt: «Jó lelkiismerettel mondhatom, hogy életem 75 éve alatt nem volt négy hét, a mikor teljesen megelégedettnek és boldognak éreztem magam. Életem olyan volt, mint egy örökösen alágördülő kő, mit újból és újból kell felemelni.* Meglehet, azt jegyezné meg erre egy munkás ember: »Hiszen akkor nekem jobb dolgom volt!* Valójában nem volt jobb dolga a munkásnak. csak eszményei nem voltak oly magasak, mint Goetheé, a nagy mesteré. Legyen bár, hogy a mi életviszonyaink nagyon szerencsések, egy gondtól mégsem szabadulhatunk sohasem. Ez a gond az, hogy mindenünk csak egy vékonyka szálon függ s e szál akármelyik pillanatban elszakadhat. És egyszer tényleg el is szakad. De minél inkább meglátja valaki ennek a szálnak nyomorult, semmis voltát (a gondolkozó, őszinte ember nagyon is látja) annál kínzóbb és elszomorítóbb rá nézve a földi javak és a földi boldogság múlandóságának érzete. Már pedig, hacsak le nem mondunk a józan ész használatáról, nem szabadulhatunk meg attól a kellemetlen érzelemtől. Feltéve azonban, hogy a mulandóság gondolata egyáltalán nem is gyötörné az embert, lelke mélyén még akkor sem volna meg az igazi öröm. Mert minden földi jó és földi élvezet együttvéve kevés ahhoz, hogy betöltse az emberi szívet. Oly nagy a mi szívünk, minden kicsinysége mellett! Hiszen az Istennek van szánva! Isten a szív valódi eleme. »Földi életünk nem érdemli meg nevét« — mondá egy gazdag hollandus — >ha meg nem világítja és be nem tölti azt olyasvalami, a mi több e világnál«. Az meg, a mi több ennél a világnál, nem lehet más. mint Isten. Addig nyugtalan a mi szívünk, míg ő benne nem nyugszik meg. Addig hajhászszuk a világ szerencséjét, addig bolyongunk tévutakon, míg az Úrhoz nem térünk. A ki ismeri az embert, nem csodálkozik, ha látja, hogy a világ szeretete hirtelen világmegvetésbe, sőt világgyűlöletbe csap át; az előtt fel sem tűnik, hogy az érzékiesség kultusza hamar undort ébreszt valakiben önmaga és a világ iránt. Az emberek százezrei csak járnak-kelnek élet- és munkakedv nélkül, hit, remény és szeretet nélkül. Goethe úgy jellemzi az ilyeneket, mint a kiket »a kívánságok kergetnek az élvezetekbe és az élvezetek közben elepednek a kívánságok után.« Korunk legkedveltebb bölcselete a p°-ssimismus, mely különösen a vagyonos osztályokban van elterjedve. A pessimismus pedig természetes következménye annak a naturalismusnak és materialismusnak, a mely mostanában a Zola, Lindau és Ibsen-féle művekben prédikáltatik népünknek. Ilyformán érthető is aztán, ha az ideigvalókérti fanatikus rajongás s az örök élet feletti gúnyolódás előbbutóbb a földi élet iránti gyűlölettel végződik. Hartmann bölcsész szerint az emberiség akkor oldaná meg feladatát, ha valami olyan robbanó anyagot találna fel, a mivel légberöpíthetné az egész világot. De minthogy ezt az anyagot — sajnos — még nem fedezték fel, az egyes emberre nézve nem marad egyéb hátra, minthogy az öngyilkossághoz forduljon. Es napjainkban annyi az öngyilkos, hogy századunkat, mely kultura tekintetében nem sejtett haladást tett, az öngyilkosság századának nevezték el. Ez elnevezést túlzottnak tartom ugyan, de annyi bizonyos, hogy az igazi öröm ritka portéka manapság. Mikor 1870/71-ben megalakult az egységes német birodalom, az örömnek friss lehellete lengte át az egész népet. Mégis csak kevesen ismerték el az Isten áldó kezét. A legtöbben azért is csak a maguk erejökben bíztak. Az aranyborjú körüli tánc még őrültebb lőn ezután, mint volt eddig. Széltében istenítették az állam gondolatát, a germán népszellemet, de nem adtak hálát az Úrnak, Eg-yik csalódás követte a másikat. A confessionalis küzdelmek szétszakgatták a népet. Jelenleg a socialis kérdés nehezedik ólomsúlvlyal a lelkekre. Némelyek arcáról lerí a lehangoltság. harag, aggodalom, másoknak meg szívét tépi a kapzsiság, irigység és osztálygyűlölet. Csak kevés ember végzi örömmel a dolgát. A nemzetnek nagyobb részét képező munkások közt alig van egynéhány, a ki az általa végzendő munkát az Isten kezéből veszi. A többség szerint a munka csak valami szükséges rossz. A munka nélkülözhetetlen eszköze a pénzkeresetnek és élvezetnek, és jelszavuk ez: »Lehetőleg kevés munka, de sok bér!« Itt semmi nyoma az örömnek. Öröm csak akkor fogja el a szegényeket, ha beleálmodják magukat olyan eszmény beteljesedésébe, a mi sohasem valósulhat meg. Bizonyosan a gazdagoknál találjuk hát meg az igazi örömöt. Azoknál, a kik a legnagyobb raffineriával kieszelt fényűzésben töltik életüket. Azoknál, a kiknek földi léte nem áll egyébből, mint dőzsölésből, mulatozásból és az ú. n. műélvezetek hosszú sorábol. Óh csak tekintsünk bele az öngyilkosok statisztikájába s azonnal tisztában vagyunk, mert az megmutatja nekünk mily sok boldog ember van a gazdagok között. Aránylag ugyanis kevés olyan eset fordul elő, a mikor nyomorból, Ínségből öli meg magát valaki. Az öngyilkosok inkább a jobb sorsú vagy épen gazdag és előkelő családokból valók. Itt egy király vagy fejedelmi család sarja vet véget életének, ott egy pár hölgy vesz mérget a Zola regényeinek olvasása közben. Volt eset rá, hogy egy milliomos, kit holmi kisebb-nagyobb veszteségek értek — bár rengeteg vagyonnal bírt még mindig — egyszerűen főbe lőtte magát. Fordult elő olyasmi is, hogy egy hírneves tanár csak azért lett öngyilkossá, mert üresnek találta az életet. Majd egy gazdag kéjenc öli meg magát, a ki fenékig ürítette a mámor poharát s még tovább is üríthetné, de már megunta a sok örömöt. Csalódott- Majd néhány iskolásgyermek nyúl a kötél után. Tanulni ugyan nem tanultak, de a rossz bizonyítvány miatt mégis elkeseredtek. Valaki itt azt a megjegyzést tehetné: Ugyan mire való ez a sok beszéd, a mikor az öngyilkosok száma, viszonyítva a többi ember számához, elenyésző kicsiny.