Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-19 / 3. szám

ben is papi tanulmányaikat a külföldi német egyetemeken végzett s így az ottani vallási separatismusban megcsontosodott nagy német és pánszláv érzelmű lelkészeik hivatalos nyomása alatt állnak, a vallási uniónak békés keresztülvitele egyáltalában nem remélhető. A ki sokat markol, rendszerint keveset tart meg, ha tehát célt akarunk érni, jól meg kell választanunk a célhoz vezethető eszközöket és módokat, s a lehetőt nem kell a lehetetlenségnek feláldoznunk. Ennélfogva tovább is a mellett maradok, hogy az általunk óhajtott vallási uniónál kezdetnek elég csupán a magyar ajkú evangélikusokra szorítkozni, kikben a hazafiasság s nemzetiségi testvériség is közreműködnék a két magyar evang. egyház egybeforradásának létesítésére. A jó példa azután megtenné hatását, s időjártával bizonyára nem maradna követés nélkül a német és tőt evangélikusoknál. De az idő gyorsan halad fölöttünk s ránk nem vár, immár beléptünk a millennáris 1896-ik évbe, s a folyó XIX. század pár esztendő múlva lejár; nagyon itt van már az ideje, hogy negyedfélszázados kettészakadásunk megszűnjék, s hogy bennünket egybeforradva találjon a közelgő XX. század. Ne elevenítsük fel a letűnt XVI. és XVII. század áldástalan hitvitáit, mert úgy bizonyos, hogy semmi se lesz a hazáját és nemzetét szerető magyar evangelikusság által, úgy hiszem, közösen óhajtott vallási unióból. Visszhangozó lelkész maga beismeri, hogy köztünk a legfőbb hitelvi különbség, tehát unióellenes akadály az úrvacsora dogmájánál van, mely tulajdonképeni okozója volt a felekezeti kettészakadásnak is. Keresztyén hitünk szent titkait ne szaporítsuk az ubiquitas tanával, fogadjuk el az úrvacsorát, mint Krisztus földi utolsó vacsorája s erre bekövetkezett testi szenvedése és halála emlékezetének szívbeli alázatos megújítását s az ő szellemi jelenlétének, megtört testének és kiömlött vérének jelvényét és pecsétét; fogadják el a kenyeret, melyet Jézus megszegvén, tanítványai közt szétoszta és a bort, melyet nekik a pohárban s

adta, hogy igyanak belőle mindnyájan, intvén őket, hogy ezt miveljék az ő emlékezetére. A kenyér alkalmasabb az ostyánál az Úr megtört testének képviseletére, s ha kovásztalan kenyeret is használt az Idvezítő búcsúzó végvacsorájánál a paschaünnep küszöbén, annyi a szentírás szavaiból bizonyos, hogy nem ostyát használt, melyet megszegni nem lehet, mely nem könnyen penészedik ugyan meg s a kovászos kenyérnél jobban eltartható, de köztapasztalás szerint inkább odaragad még az egészséges embernek is a nyelvéhez és szája padlásához s így kivált erőtelen beteg ember által szerintem nehezebben nyelhető le mint a jól kisült egészséges buzakenvér. Különben helyes, a mit a visszhang javasol, hogy a ki mint kívánja, úgy adassék fel neki a szent úrvacsora. Olvastam, hogy Alvinczi Péter nagyhirű kassai ref. magyar főpap, még a XVII. évszázad elején az úrvacsoránál vegyesen használta a kovászos és kovásztalan kenyeret, vagy legalább mind a kettőt használhatónak nyilvánította. A hazai magyar evangélikusok nagy többsége által 1567. évben a debreceni egyházi gyűlésen elfogadott s magyarul helvéciai vallástételre átfordított Helvetica Confessio X-ik része, mely az Istennek eleve való elrendeléséről és a szenteknek elválasztatásáról szól, revisio alá vehető s az eredményhez képest módosítható, annál inkább, mert az idézett rész VH-ik §-ában maga kijelenti, hogy alig van veszedelmesebb dolog, mint az örök elválasztás felőli kisértetünk. Az úgy nevezett paedestinatio tanán tehát épen nem szükség a vallási uniónak megtörni. Az evangelikus testvéreknél bábák által eszközölt szükségbeli keresztelés minden lelki aggály nélkül elhagyható ; az isteni tiszteletnél a papi functiókná! használt szertartások különbözete pedig lényegtelen, valamint a Kálvin-palást vagy Luther-öltöny viselete is, legyen ez a lelkészeknek saját választása szerint, mert a régebben divatozott szoknva-szerű tógát ref. lelkészeink csekély kivétellel már úgy is levetkőzték, s megelégszenek az egyszerű palásttal. Mi a Krisztus urunk faragott ábrázolata nélküli kereszt, s a templomi oltár és festett oltárkép használatát illeti, ez se hitelvi dolog, s a r. katholikusoktól átvett külső szertartásokhoz tartozik, melyekkel a reformátusok végkép szakítottak; de mivel a köznép a külsőségekhez ragaszkodni szokott, egyelőre bízvást fenmaradhat ott, hol a gyülekezet kivánja. Az egyszerű kereszt és oltár használata különben még a XVII. és XVIII. évszázadban épült régi ev. templomokban nem is volt általános. Engem gyermekkoromban boldogult nagyszülőim a német nyelv kedvéért a kecskeméti evang. elemi iskolába járatván, jól emlékezem, hogy a régi ev. templomban se kívül, se belől kereszt, sőt oltár sem volt, hanem az utóbbi helyett rácsos úrasztal volt alkalmazva, mivel az ottani elmagyarosodott tót eredetű ev. testvérek, saját iskolájuk hiányában mint gyermekek a ref. iskolákba járván, első templomukat a reformátusok módjára rendezték be, mi csak később a mostani templom építésénél változott meg. Azt is tudom, hogy a bányakerülethez tartozó kiskőrösi régi ev. templom tornyán csillag volt, a vadkerti német-tót ev. egyház tornyán pedig most is a csillag és kereszt egyesülve díszeskednek, s ez valószínűleg több egyházaknál is így van. A felekezeti énekeskönyvek könnyen egyesíthetők annálinkább, mert a reformátusok mostani énekeskönyve Dávid zsoltárai nagy részének s a dicséretek közül is többnek kihagyásával Összébbvonható és megújítható; a visszhangban idézett ev. magyar énekek közül azonban ezt »Ki csak Istenre dolgát hagyja« így nem találom helyes szerkezetűnek. Az orgonát a reformátusok is — habár néhol nehezebben — már bevették templomaikba, sőt azt folyvást szaporítják. Ünnepeink közösek lévén, a nép nyelvén tartandó ünnepi, valamint egyéb alkalmi egyházi beszédek beosztása, illetőleg a vonatkozó szentírásbeli helyek és textusok megválasztása akadálytalanul történhetik. Egyszóval a külsőségeken nem kell fennakadnunk, az ebbeli különbségek időjártával mind elenyészhetik: fődolog az, hogy többé ne legyünk kettészakadva, de ne