Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-19 / 3. szám

egyénileg nem vagyok ma barátja a szekulárizációnak. Ám, ha a törvényhozás azt az utat választja, nekünk, mint protestánsoknak, az egyenlő megadóztatás és egyenlő participálás ellen sem lehet kifogásunk. A míg azonban a jelen alapon állunk, világos álláspontunk jogossága az egyenlő elbánás szempontjából. Kérjük, követeljük reánk nézve az 1848 : XX. t.-c. intenciójának végrehajtását, s kettősen most, mikor az áldozatkészség minden forrását kimerítettük, s mikor az egyházpolitikai reformok még súlyosabbá tették lelkészeink helyzetét. Nem tévedés Berzeviczy Albert állítása, hogy a baloldalról is sürgették az 1848 : XX. t.-c. végrehajtását, mert Apponyi sürgette ez iránt: hiába tiltakoznak ellene azok az ismert urak ott a baloldalon, de sürgette Wekerle is; ellenben tévedés azt állítani, hogy ez egyértelmű a szekularizációval, mert hiszen épen megfordítva, a szekulárizációt csakis ily móclon lesz lehetséges ma eltávolítani a sürgős megoldásra váró kérdések sorából. A mit mi kérünk, s a mit az osztó igazság és a haza jól felfogott érdekében mi követelünk a magyar államtól, ím a következő : Megállapíttatván az egyházi és iskolai szükségletek ugyanazon az alapon, mint a katholikus felekezeteknél, a megfelelő összeg az állam részéről adassék át — természetesen törvényesen szervezett, elismert és hatáskörében teljesen körülírt — központi kormányzó közegeink: a konventek rendelkezése alá, még pedig olyformán, hogy necsak a szükséglet, hanem a hívek által viselt terhek is megfelelő figyelembe vétessenek. Ennél többet nem óhajtunk, de kevesebbel sem elégszünk meg. Ezt a kérdést levétetni sem engedjük a napirendről, mint az osztó igazság kérdését, melyhez ezer és ezer számra csatolhatok úgy politikai okok a jövőt, mint históriai emlékek a multat illetőleg. Abba a mély nyomorúságba, melylyel küzd a szegény protestáns lelkészség, abba a nagy sötétségbe, melynek sivár boltozatán annál szebben ragyogott minden kritikus időben a tiszta, önzetlen hazafiság fénye, hadd világoljon be az anyagi jobblót reménye a nemzet ez örömünnepén, melynek elérésére talán a hazafiak egyik osztálya sem tesz annyit, mint épen a szegény protestáns papok. György Endre. A vallási unió kérdésének visszhangja. »Vallásfelekezeti magyar unió« című cikkemre (lásd 1895: 29. szám) sajnos, hogy mindez ideig csak egy, de legalább rokonszenves s elvileg helyeslő visszhang felelt evangelikus testvéreink részéről, igen tisztelt Kiss Lajos nagy-alásonyi ev. lelkész úr érdemesnek találván, hogy idevonatkozó őszinte felhívásommal foglalkozzék. (Lásd 1895: 36. szám.) Nagy megelégedésemre szolgál, hogy a rokonszenves visszhang a dunántúli s így a legmagyarabb ev. egyházkerület kebeléből és ennek épen azon megyéjéből érkezett, hol kecskeméti születésű volt evangelikus tanulótársaim, kik velem az ottani reform, gimnáziumba jártak s együtt pajtáskodtak, de fájdalom! már elhunytak, magyar ajkú ev. egyházakban lelkészkedtek. Sajnálom, hogy a jelzett visszhang a két protestáns vagy evangeliumi egyház egyesülését nem véli úgy eszközölhetőnek, a mint azt én kontempláltam. Hiszen én az óhajtott egyesülés kivihetésének alapjául azon álláspontot vettem ugyan fel, hogy a kisebbség rendelje alá magát a nagy többségnek, mivel ezt a dolog természete hozza magával, de az alárendeltséget nem merev ridegséggel, s nem is feltétlenül javasoltam, sőt inkább a lehető kölcsönös engedékenység célszerű alkalmazásával hangsúlyoztam, mint ez őszinte és hazafias irányú felhívásomból eléggé kitetszik. A visszhang szerint az általam indítványozott részleges vagyis magyar unió nem kívánatos, hanem legyen vagy egyetemes, vagy semmi unió, mert ev. németjeink mind, tótjainknak pedig nagy'része magyar érzelmű lévén, állítólag velünk jönnek. Úgy látom, hogy az igen tisztelt visszhangozó lelkész úr nem osztja velem ezen régi szabályt: »dimidium facti, qui bene coepit, habet«, s hogy egyszerre vagy mindent kiván elérni, vagy semmit. Én ellenben a fokozatosságnak vagyok barátja, s a lépcsőzetes haladást tartom célravezetőbbnek, tehát biztosabbnak, mert a természetben sincs ugrás s minden fejlődés fokozatos. De nézetem szerint vagy nem ismeri, vagy félre ismeri igen tisztelt Kiss Lajos lelkész az evang. németeket és tótokat, kikben sokkal nagyobb, sőt jelenkorunkban már egész a rajongásig exaltálva van a faj-, nyelv- és nemzetiségi érzület, mintsem hogy velünk református magyarokkal — és pedig kívánatos rövid idő alatt — egyházilag, vallásilag egyesülnének; sőt mondhatom, hogy különösen a felvidéki tót ajkú tömeges evangélikusok a róm. katholikusoknál is jobban gyűlölik a kálvinista magyarokat, s arra, hogy velők felekezetileg egyesülnének, még gondolni se lehet. Nem mondom, hogy a magyarság közé beékelt szórványos német és tót, annyival inkább a magyarral vegyes nyelvű ev. egyházak, főleg a dunántúli és tiszai kerületekben, a vallásfelekezeti uniótól mereven idegenkednének, de a tömeges német és tót ev. egyházaknál, melyek külön-5*