Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-05-17 / 20. szám

Ezer esztendő. Felolvastatott a budapesti ev. ref. theologia által J896. május 9-én tartott millenniumi ünnepélyen. Ünnepelni jöttünk. Nem egy időpontot, mely évszázadok küzdelmeinek diadalmas betetézője. nem is egy átviharzott ezredév emlékét csupán, hanem dicső, magasztos eszmét is, mely a mult eseményeiből kidomborodva, üj ezredév bíztató reményét nyújtja a magyarnak. Szeretnék, miként a bérci sas, a magasba szállni, hogy áttörve a századok homályán, egyszerre nézhessek végig nemzetem múltjának dicsőségén. Szeretném csak egy pillanatra is felkölteni sírjaikból az ezeréves álmodókat: hadd beszélnének igaz, önzetlen honszeretetről, magasztos küzdelmekről nekünk, önző kor gyermekeinek ! És szeretnék leborulni a nemzet nagysága előtt; de lelkem a magasba törve, milliók érzelmeinek visszhangjaként csak ezt kiáltja: >Szent, szent a seregnek Ura! Ki nem hagyta elpusztulni az ő népét, sőt orcáját fordítván reája, a szorongattatások napjai után új életre vezérelte!* Nemzetek tűntek, nemzetek enyésztek el az idők viharában, melyek egykor a félvilágon uralkodtak. S csak kevésnek adatott meg közülök, hogy ezeréves múlttal dicsekedkessék. És ime most egy maroknyi nép, ez a kicsiny magyar nemzet, büszkén emeli fel fejét a nagyok előtt — kik nem akarták megismerni és máig is rosszul ismerik — és ezeréves múltjára mutatva, helyet kér magának az elsők között! »A kisded makk merész sudárba szökkent.« Nem önerejéből, hanem mert égi kertész volt gondozója. Nézd meg a fejlődés menetét, lépten-nyomon rátalálsz a gondosan vigyázó kezekre. Tikkasztó hőség, halált lehelő hideg hányszor vonultak el felette, de a iának csak levelei hullottak el, maga a törzse állt szilárdan, új fejlődésre képesen. És úgy tetszik nekem e pillanatban, hogy amaz égi kertész megelégtilten tekint le gondozott fajára magyar nemzetünkre, s mintha azt mondaná: »jól vagyon hü szolgám; a kevesen hív voltál, többre bízlak ezután*. I. Ezer esztendeje, hogy magyar él a magyar hazában. Fényes dicsőség, gyászemlékű napok, hősi erények s megannyi ballépés történelmének lapjain. Mint a nagy népvándorlás utolsó hulláma, Európa szivében foglal helyet oly népek között, kik első ifjúságokat már régebben átélték. Baljóslatú földön telepszik meg. Etele öröke nyolc századon keresztül fészke a nyugoti civilizációt fenyegető veszedelemnek a maga szakgatottságával, uratlanságával s egyre változó kóbor seregeivel. S a magyar egyelőre csak növelte a veszedelmet. Nem tud egyszerre megállapodni a tejjel-mézzel folyó földön, nem elégíti még ki a békés családi élet. Keleti fajának gyorsan lobbanó vére kalandokra készteti, s lesz rettegett félelme a művelt nyugatnak. Diadalmas hadjáratai közben nem veszi észre, hogy öntüzében készül elégni. De száz év alatt minden megváltozott. A vándor nemzet hazájául szerette meg szállását s állammá szervezte. Elfogadta a nyugoti világ politikai rendjét, keresztyén vallását és művelődését. Bebizonyítva ezzel, hogy nemcsak rombolni, pusztítani tud, de megvan benne a képesség s a készség is a komolyabb fejlődésre. Itt kezdődik a magyarság életének világtörténelmi jelentősége. Nemesebb erkölcsökkel, tisztultabb felfogással lép a müveit nemzetek közé. megőrizve azonban apáinak lángoló hevét, lankadatlan kitartását. Szükség is volt reá. Nincsen csak egy nemzet is Európában, mely több vihart látott volna a magyarnál, s ádázabb küzdelmeket egyetlen nép sem folytatott lételeért nemzetünknél. A magyarnak ellensége volt gyakran a félvilág, s önmaga is annyiszor hasítá fel kebelét féktelen szenvedélyéljen ! Thonuzoba kisértő szelleme, királyi sarjak egyéni érdekei, haszonleső főurak ármánykodása, megannyi fekélyes sebek a nemzet testén. S mindez nem volt elég. Átéltük a keresztes hadjáratok izgalmait, majd a tatár, török mint zugó fergeteg tarolták le mezeinket. S nemzetünk még ekkor sem törött meg, sőt mint hatalmas szirt kétszázadnál tovább tartottuk fel az Európát ostromló hullámokat. Királyaink voltak, koruknak vezérférfiai politikában, tudományban; hőseink, magasztos alakjai a középkor lovagvilágának, s örök hirdetői a magyar vitézségnek. S azután jött egy kegyetlen időszak. Tele harcokkal, árulással, s lelketlen pusztítással. A királyi tekintély sárba tiporva, az ország pártokra szakadva, szivében idegen elemekkel. Sajó. Mohács után Szigetvár következett. A költő-hős szíve keserűségével telt kiáltása elveszett a török s német seregek zajában; s hiába zúgott a honfi kebel, hiszen a hősi kardot csak testvér-vérben lehetett füröszteni! De a pálma növését csak segíti a teher. Nemzetünk sem veszett el ez iszonyú időkben. A haldokló állameszme, s a nemzet szellemi élete új tápot nyert a reformációban. A hazaszeretet tüzét lángolóbbá tette a magyar vallás melege, s a felébredt hősiesség elvégre is megalkuvásra kényszerítette a hatalmat. Azonban a kétszázados küzdelem kimerítette a nemzet erejét, s romlásnak indult a hajdan erős magyar. Nyelve, erkölcse, ruhája mind feledésbe ment. Lelke idegenbe költözött, hogy élvezetben haljon meg csendesen, észrevétlen. Hajh! sokáig sirattuk keservesen a kuruc világ letűnt dicsőségét! S azután is csak egy-két csillag derengő fénye világított az olcsó idők sötét éjszakájában. Az aggódva mécselő honfigond kétségbeesve kiáltá: »Vajúdni meddig tart még a világnak?!* S a midőn minden örökre veszni látszott a lomhadt tespedtségben, midőn a hazában nem volt már hazánk és csak »sírt még hogy adna, állt az ős ugar* : akkor zendült meg a nagy próféta ajakán az ige: Magyar, te nem voltál, de lészsz, mert lenned s élned kell! A kiáltó szó felrázta a nemzetet százados álmából. Ocsúdó szemei előtt megvillant a mult dicsősége, szivében feltámadt a jövő reménye. S míg révedező tekintettel csüngött a fényes világon, szikla-erős hittel kiáltá a költő szavait: »Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért!« És csakugyan lőn új idő: »reményben gazdag, tettben szapora*. Szellem, anyag és honszeretet háromszáz évnek mulasztását pótolták ki rövid idő alatt. Hangyaszorgalmú korszak, hol mindenki dolgozik! Majd a »bűvös szavú s lángeszű« szónok megteremti a modern magyar alkotmányt. A nemzet csalogánya szilaj hangokon énekel. A nép ujjong örömében. De fájdalom, öröme csak rövid ideig tarthatott. A családi politika s a nemzeti érdek összeütközése szomorú következményeket vont maga után. Küzdenie kellett ismét a magyarnak a maga igazáért.