Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-05-03 / 18. szám

terjesztette munkáját az ev. rendek elé. Luther pedig nem azt írta a kéziratra, minek akkor még a hitvallást nevezték, hogy »majdnem tetszik nekem«. »Fast wohl« jelentése: »igen jól«. A szerző Grimm szótárában megtalálhatta volna, hogy a Fast (Fest-ből) kölönösen melléknevek és igehatározók mellett erősítő jelentésű. (V. ö. firme, ferme, pl. víz ferme bonus.) Hasonló nyilatkozatai is analógiául szolgálhattak volna. Pl. midőn Luther már az átnyujtás után ezt írja: »Újra elolvastam tegnap egész apologiádat szorgalmasan et piacet vehementer*; majd azt tartja, hogy a »eonfessio pláne pulcherrima*. Abban szintén téved Paulik úr, hogy Luthert azért is nem vitték Augsburgba, mivel féltették alkudozást nem ismerő jellemétől s elveihez való szigorú ragaszkodásától a vallásügy békés elintézését. Ez nem következik Luther azon leveléből sem, melyet Paulik idéz. Minek vitte volna akkor a választófejedelem Luthert a határvárosba, Augsburghoz közelebb, és kérte volna, hogy az evangélikusok ügyére onnan gyakoroljon befolyást ? Luther, tudjuk, meg is felelt a felszólításnak: közel 70 levelet írt Augsburgba, Melanchthonnak magának 29-et. Azt tartom, elég oka volt Jánosnak nem a tárgyalást, hanem magát. Luthert féltenie; meg aztán a birodalmi átkot sem akarta büntetőleg fitymálni. A r. kath. confutatiónál jó volt volna megemlíteni, hogy az első fogalmazványt gyarlósága miatt maga a császár széttépte és csak ötszörös átdolgozás után fogadta el. Legkevésbbé elégített ki a III. fejezet, a mely az ág. hitv. elvein nyugvó protestantismus hatásairól szólván, első sorban azért tartja azt az emberiség áldásának, mert az ő elvei a népeket a szellemi és anyagi virágzás igen magas fokára emelték. Ez kétségtelen ugyan; de bármely hitvallás szerintem első sorban nem mint kulturtényező jő figyelmembe, hanem a szentíráshoz, mint minden symbolum normájához való viszonya szerint, mint a vallásos élet egyik fontos megnyilatkozása. Erről is szól ugyan e fejezet négy oldalon, de csakhamar átsiet azon szolgálatok felsorolására, melyeket a protestantismus a műveltségnek és a szabadságnak tett és ezzel már 16 oldalon foglalkozik. Nem mérem valamely fejtegetés jelentőségét hosszúságához, de a jelen esetben a megfordított terjedelem-arány kétségtelenül tárgyhoz illőbb lett volna. Tartalmilag sem nyugszom meg e fejtegetésekben. Az egész fejezet határozatlan, rendezetlen. Ugyanaz a dogmatikai ingadozás, mely a fordítás néhány helyén az eredeti praecis szöveg hátrányára feltűnt, mutatkozik itt pl. a r. kath. erkölcsiség megítélésében. Mert főleg ezt kritizálja, szinte feledvén, hogy Lutherre, de meg a svájci reformátorokra nézve, az erkölcsi kérdés mindenekelőtt vallási volt. Az Augustánának IV., VI. cikke, azután még egyszer az első rész leghosszabb cikke, a XX. elég világosan szólnak a katholicismus és protestantismus különbségének lényegéről: ott az érdem, itt a sola fides. Ezt a sola fide megigazulást kellett volna a magyarázat középpontjává tenni és nem dogmatikusan ugyan, de népszerűen kifejteni, az idevonatkozó szentírási helyek rövid értelmezése alapján Csak a vallási jelentőség után várnók a hitvallás művelődéstörténeti értékét, ezt amabból származtatván. Mert csak ki az Istennel való helyes viszonyban él, találhatja meg a világ irányában is a helyes viszonyt, míg ez utóbbi ma már sok embernél elszakadt forrásától mint a gyümölcs fájától. De a világhoz való helyes viszony, azaz a valódi műveltség, csak ideig lehet önálló, talán egy nemzedéken át, azután forrásától elszakítottan elfonnyad, elkorhad, durva vagy finom barbarismussá fajul. Azért fontos csak a szentírásszerű symbolumok, nemcsak a múltra, hanem a jelenre nézve; azért fontos mindörökké a szentírás, mint az Istenhez való viszony egyedüli mértéke, nemcsak mint történeti okmányok gyűjteménye. Ismétlem, a symbolum vallási jelentőségét kellett volna kiindulási ponttá tenni és vele szerves kapcsolatba hozni a reformáció gyümölcseit. Az egymás mellé állított és nem a symbolumból kifejtett gyümölcsökről a modern világ azt mondhatja és mondotta tényleg: azok a múltban szerzett érdemei a reformált hitnek, de a jelenben erre már nincs szükség. Ez utolsó fejezetnek II. Része, melyben a szerző a protestantismusnak a műveltséghez való viszonyát fejtegeti, nem tekintve összefüggését a megelőzővel és következővel, magában véve sem tetszik nagyon, miv^l épen nem tesz különbséget műveltség és műveltség között. Tudvalevő dolog, hogy a r. katholikusok némely műveltségi jelenséget a legnagyobb készséggel tudnak be a protestantismusnak, mely pedig azért a felelősséget elvállalni sem nem hajlandó, sem nem köteles. Senki sem tagadhatja a vallás és műveltség kölcsönhatását, melyet a szerző állít, de bizonyos mértékben független is a vallás a műveltségtől. A Jézus-korabeli görög világot nem mondanám műveletlennek és az olasz humanisták között is nem volna nehéz egyik-másik reformátornál műveltebb férfiút keresni. Azt hiszem, a szerző is e meggyőződésben van és csak a vallás név helytelen használata okozza az olyan zavaros mondatokat, minőket a 31. oldal második felében olvasunk. Itt a szerző közeljár azon felfogáshoz, hogy a vallás a szertartásokkal azonos, mert miután kiemelte, hogy a protestantismus külsőleg a korszak követelményeihez idomulni törekszik, csakhamar hozzáteszi, hogy ép ezért a protestantismus sohasem jöhet oly összeütközésbe a haladó műveltséggel, mint a r. kath. egyház, és hogy a vallás a műveltség haladásával folyvást alakult. Az utóbbi természetesen csak részben lehet helyes, mert ép a vallásban tudják magoknak igen sokan ma is, Lutherrel, Pállal egyeknek. Itt a vallás maradandóságáról s igazi értelemben vett változhatatlanságáról néhány szó a mi korunkban igen helyén való volt volna. A láthatatlan egyháznak azon meghatározását, mely szerint az a becsületes és erényes emberek nemzetiségi és felekezeti különbség nélküli összege (37. o.), nem tartom szerencsésnek. Nemcsak mivel nem evangeliumi hangzású, hanem mivel az embernek két jelzője nagyon különböző értelmezést enged meg és a vallási fogalmat szintén tisztán erkölcsivé teszi. A megelőző helyes fogalom után bátran elhagyhatta volna a szerző. A r. kath. egyház ellen végül sem a modern gondolkodást (31. o.);

sem a józan észt (39. o.) nem bérelném fel zsoldosoknak, mert ez a kettő igen megbízhatatlan, hitszegő szolga. A szerző bizonyára tudja, hogy hazánkban I. Lipóttól II. Józsefig mit tartottak »modern gondolkodás «-nak, és hogy jelenleg Franciaországban ugyancsak a »modern gondolkodás« a protestantismus ellen indít hadat. A kinek meg az úgynevezett »józan ész« a vallás vagy a theologia és általában a tudomány terén nagy tekintély, azt alaposan kigyógyíthatja balhitéből oly férfiú, a kit senki sem vádolhat az ész becsmérlésével: a jénai Hase a vulgáris rationalismus és különösen Röhr ellen intézet vitairataival. Annál szivesebben vettük volna, ha úgy a bevezetésben, mint a cikkek alatti jegyzetekben, az idevágó szentírási helyekre utalt, még jobban ezeket szószerint közölte volna. A bevezetés főhiányának, melyből a fölhozottak közül a legtöbb keletkezett, azt tartom, hogy a szerző nem jött tisztába azzal, voltaképen kiknek ír. Az előszó szerint