Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-29 / 13. szám

is már nagy részben rendelkezésére állanak. Szabad theologiai fakultást akar Herfordban, az egyházias Mindenjárás e középpontjában felállítani. A fiatal theologusok első semestereiket ott töltenék s csak miután az egyetemivel egyenrangú oktatáson kívül nagyohbmérvü erkölcsi nevelésben részesültek, melegebb vallásos érdeklődést és bensőbb életet keltő környezetet ismertek meg, mehessenek egyetemre, hol a Herfordban töltött időt nékik be kellene számítani. Bodelschwingh elismeri, hogy az állami fakultások mai szervezetük mellett ezt a feladatot nem is teljesíthetik, ha mindjárt a theologiai tanárok készek volnának reá. Azon reményében azonban, hogy a kultuszminiszter) a terv elé nem fog akadályokat gördíteni, csalatkozott; sőt az ev. egyházi főtanács elnöke kijelentette, hogy a tervet, az ev. tartományegyházra nézve fölötte aggodalmat okozónak tartja, s hogy ennélfogva minden rendelkezésére álló eszközzel küzdeni fog ellene. De Bodelschwingh nem az az ember, a ki valamely tervétől egyhamar elállana. Nem riasztotta vissza az a tapasztalat, hogy a kultuszminisztérium időközben elutasította Jensen breklumi lelkész kérvényét. Ez megigérte, hogy a breklumi Predigerseminarium német egyetemeken theologiai licentiatust szerzett tanárokat alkalmaz, s viszont kérte, hogy ezek előadásainak hallgatását számítsa he a kultuszminiszter a hallgatóknak. Bodelschwingh lelkészt nem riasztotta vissza az a támadás sem, mely őt. a céhbeli theologusok részéről érte. Különösen Bevschlag kelt ki (a Deutsch-Ev. Blátter 4. számában) az »egyházi antitheologiai polgárháborúhoz* szólva a terv ellen, mely mint ridiculusmus bontakozik ki a tiltakozások vajúdó hegyeiből. Lelki gőg, képmutató szenteskedés melegágyává lenne az a »szabad theologiai fakultás*. Tegyük hozzá, csak akkor, ha csakugyan minden benső keresztyén élet e bűnökkel járna. Bodelschwingh az előbbeni kultuszminiszter Zedlitz gróf s a baseli Orelli javaslatára annyiban változtatott a terven, hogy a szabad fakultáson való studiumot inkább az egyetemi tanulmányok végére tette, egyúttal úgy nyilatkozott, hogy figyelme első sorban nem a hallgatókra, hanem a docensekre irányult. Alkalmat és segélyt akarnak nyújtani oly lelkészeknek, a kik élő hitüknél és tudományos készültségüknél fogva képesek és készek arra, hogy az állami fakultás tanári székeire előkészüljenek. Mert nem az alkalmas emberek hiával van az orthodoxia, hanem a legtöbbnek sem elég anyagi ereje, sem a mai theologiai viszonyok között elég kedve nincs arra, hogy az elszigetelt állás után törekedjék. A herfordi főiskolán együtt munkálkodhatnának az egyháznak ezen még ma is lappangó erői. Ez a főiskola továbbá nem élethossziglanra hívná meg docenseit, hanem föntartaná magának a revocatiót. »Egv fiatal lelkésznek sem ártana, ha néhány évig ily iskolában tanítva s okulva működnék s azután visszalépne hivatalába, ha kitűnnék, hogy az akadémiai tanárságra mégsem alkalmas*. Hozzátehetjük, ily módon a lelkészek körében is többen ismernék meg a tanárnak sajátos helyzetét és igazságosabban tudnának solc esetben ítélni. Eddig Bodelschwing terve. Az egyházi hitvallás rajna-westfáleni hívei már a mult nyáron felszólítást is bocsátottak ki, melyben e célra önkéntes adományokat, egyelőre öt éven át legalább évi 20 márkát kérnek. Alig szenvedhet kétséget, hogy Bodelschwingh hívei és barátai előteremtik a terv kiviteléhez szükséges teljes összeget. Le fogják-e győzni a többi nem tőlük függő nehézségeket, melyek a kivitelt gátolják: még nyílt kérdés. De ha a terv az alapítók szándékának megfelelően megvalósul, megszégyenülnek majd azon vádaskodók, a kik ezt az élő orthodoxiát a tudomány ellen való tiltakozással gyanúsítják, a sikertelen panaszt positiv munka fogja fölváltani és a szabad főiskolából remélhetőleg nemcsak lelkészek, hanem oly egyetemi tanárok is fognak kikerülni, a kik őszinte meleg szívvel szólhatnak Schlatterrel: »Én, valameddig Isten kegyelme velem lesz, az egyházzal együtt a jászolban fekvő gyermek előtt és az Istentől elhagyott megfeszített előtt fogok térdelni azt vallva: Én Uram én Istenem!* S majd akkor nem kell e vallomást, keserűen azzal kiegészíteni, hogy >az jelenleg a theologiai fakultásoknak nem épen szokásuk!* Végig mentem az egyház és a theologia sajnálatos ellentétének ez újabb történetén és a javaslatokban, egyházi intézkedésben s az új ellentét történetének más fázisaiban nagyon sok üdvös tanúságot találtam, melyek a mi viszonyaink ily irányú megfigyelésére szólítanak fel. Az összehasonlítás magától kínálkozik. De nagyon érzem, hogy az olvasók türelmével már régen visszaéltem. — Inkább a nagytiszteletű szerkesztő úr engedelmével — máskor és külön szólok erről. Fileon KÖNYVISMERTETÉS. Templomi beszédek. Irta: Csánki Benjámin kúnhegyesi ev. ref segédlelkipásztor Kiadja: Rácz Miklós kúnhegyesi ev. ref. lelkipásztor. Karcag Sződi S. könyvnyomdája, 1896. 214 lap. Ára 1 forint 80 krajcár. I. A második prédikációs kötet, mely lapunkban rövid idő alatt, fiatal, kezdő író tollából került a fent jelzett cím alatt bírálat és ismertetés alá. Úgy ez, mint a nem régen ismertetett más írótól való másik kötet örvendetes tanúbizonysága annak, hogy az iíjú nemzedékben is él a Krisztus lelke, lángol a munka utáni vágy, él és nyilvánul a férfias tetterő: minél mélyrehatóbban s minél önállóbban hirdetni a Krisztus evangéliumát. Csánki Benjáminnak, müve előszavában, épen ez nyíltan bevallott célja. Nem tud megelégedni korunk prédikációirodalmával. Ma a legtöbb prédikációíró — szerinte — a francia, német, angol s egyéb idegen szerzőket utánozza. Elkerülik az őseredeti. kimeríthetetlen forrást: Krisztust és az ő evangéliumát, utánozzák az utánzatokat s innét van, hogy a mai igehirdetés nem elég hatályos; innét, hogy oly kevés a nyoma annak a sok beszédnek; innét, hogy a mai prédikációirodalom nem elég tartalmas. Újjászületésre van ennek is szüksége: mi csak úgy lehet, ha az igehirdetést a maga legigazibb s legközvetlenebb forrásából : Krisztusból, az ő evangéliumából merítjük. Bátor, férfias és igaz szavak! Igaz lelkiismeretességről. nemes törekvésről, lankadatlan buzgalomról, vagy szóljunk egyenesen a vallás nyelvén: Isten lelkétől ihletett lélekről bizonyságot tevők. Ki tagadná azt, hogy szerzőnek feltétlen igazsága van, midőn az ige legigazabb, legtermészetesebb, legmélyebb forrásához, magához ama kezdetben élt »Igé«-hez utasítja az igehirdetőt? Legfeljebb csak ott téved kissé, midőn nagy általánosságban mondja, hogy a mai prédikációk túlnyomóan utánzatok s midőn az újabb prédikációirodalommal általában nincs megelégedve. Ü tehát jelen kötetével példát akar adni; megkezdeni az újabb prédikációirodalom újjászülésének nagy munkáját. Legalább így kell értenünk előszavának egész szellemét, célzatát s legközelebb eme szavait: »Jelen kötet egy tavaszi pacsirtahang akar lenni csupán. És ha csak néhányan megértik is, miről beszél: megértik azt is, hogy gyarlóságai és szerzőjének elül említett elve dacára is miért merészelt megjelenni*.