Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-22 / 12. szám

12. száiri. 185 Nálunk az »új rend* úgyszólva minden rázkódás nélkül lépett életbe. Igaz, hogy igyekeztem arra, hogy népünk ne a vásáron, korcsmákban, vagy a lapok tudósításaiból, hanem közvetlen általam nyerjen tudomást az »új rend* okáról, mivoltáról, s minden ezzel egybefüggő kérdésről. E célból előre kihirdettem, hogy szeptember vasárnapjain épen e tárgygyal kapcsolatos egyházi beszédeket fogok tartani s egymásután szóltam először a vallásszabadság lényegéről és áldásairól, annak követelményeiről; azután érintettem és méltattam az új törvényeket a mi egyházunk szempontjából; ismertettem teendőinket — keresztyénségünk bensőbbé, igazabbá tétele — melyekhez egész erővel kell fognunk: nem hallgattam el a vallásszabadság folyományait, a gyermekek vallásáról, s a még törvénvnyé nem vált felekezetenkívüliséget sem, természetesen mindenkor erősen védve ősi egyházunk, felekezetünk boldogító hitközösségét, az evangéliummal egyező voltát, mint Krisztus, a legfőbb pásztor igazi nyáját, a kebelében nyert áldásokat stb. így aztán nyugodtan kihirdettem úgy egyházkerületünk, mint később a konvent (ezzel némileg ellentétben álló) határozatát, világosan megjegyezvén, hogy az új törvény célja nem az, hogy a hívek és lelkipásztoraik közt fennállott viszonyt lazítsa, hanem — ellenkezőleg — még szorosabbá, még bensőbbé kell annak lennie ezután ; azért minden egyháztag. minden előforduló esetben, teljes bizalommal — mint eddig is — első sorban keressen föl bennünket, s tőlünk tanácsot, útmutatást nyerend. Főleg hangsúlyoztam azt, hogy bármely időben akadály nélkül esketünk s a stóla — főként az itt szokásos fölemelt stóla — miatt aggódásra okuk épen nincs. Ez előzmények után lássuk a tényeket. Nálunk a konventi végzés kihirdetése előtt házasságkötés nem volt. Az első házasságkötés előzményeinél előfordult, hogy a hivatalukba magukat még bele nem talált anyakönyvvezetők közül egy a fél azon kérdésére: '•hirdettethetjük-e a tisztelendő Úrral is?« ily választ adott: »semmi köze hozzá !« Ezt az anyakönyvvezető jegyzőt tehát siettem a főszolgabiró útján — a belügyminiszter rendelete alapján — rendre utasíttatni. E fél más helységből hozta nejét. Egy szombaton jelentek meg — a szomszéd községben lakó anyakönyvvezetőnél — a felek tanúikkal együtt a »beiratkozásra«. Azután a vőlegény ide. a menyasszony oda, hazatávoztak, mintha semmi sem történt, volna. Hétfőn ment el a vőlegény — jobban mondva házastárs — menyasszonyáért s ez — stóla kikerülése végett — esküvés nélkül is elhozta volna nejét, de a család viszont kijelentette, hogy esküdetlenül nem adja ki menyasszonyát, illetve már nejét. A nagyon beteges agglelkész kérte őket, hogy a paplakon esküdnének össze. Erre meg a vőlegény jelentette ki. hogy ő már esküdött Lázban, másodszor nem teszi, hanem ha a templomban. Látnivaló a nagy tájékozatlanság. Az én első esketésem f. évben volt január 14-én. A felek idevalók mindketten s egyik előkelő családból. Ezek is előző szombaton jelentek meg, minden ünnepélyesség nélkül az anyakönyvvezetőnél s következő keddig, ki-ki családja körében maradt. Annál nagyobb ünnepélyességgel jött föl a násznép a rendes időben. Úgy fogadtam őket mint törvényes házaspárt, kiemeltem ama tényük vallásos becsét, hogy megkötött szövetségüket Isten előtt is a vallás esküjével kívánják megpecsételni stb. Igyekeztem úgy az értelemre, mint a szívre hatni s a szemekben felcsillámlott könveket úgy néztem, mint hivatali pályám drága gyöngyeit. Azután odaakartam hatni, hogy a házasságkötés és esküvés lehetőleg egyfolytában történjék, s megmagyarázván, hogy ez stólaemelés nélkül bármely időben történhetik, a következő alkalommal már az egész násznép elment a beiratkozásra, s onnan egyenesen a templomba jöttek. A cselekvény végzése után az ajtóban tisztelgő násznép közül egy férfi a többiekhez fordulva, ily naiv módon tett összehasonlítást a két. aktus között: »Híjába! csak mégis szép, a mi szép!« Egy ismeretes templomkerülő — máskép tekintélyes ember — pedig néhány köszönő szót rebegve, néhány nagy könycseppet törölt ki, ahhoz nem szokott szemeiből. Többre vettem, mintha valaki jelentékeny tiszteletdíjat nyújtott volna, pedig a stólát minden esetben előlegesen és önkényt lefizették. Még egy esetet említek föl. Községemben szolgált, de csak kevés ideig egy más falusi szolgalegény. Innen újévkor távozván, hallottam, hogy egy — szintén hozzám tartozó — pusztán, egy katholikus nővel akar házasságra lépni. Ismerve plébánosom lélekhalászó természetéi, izent.em az ifjúnak, hogy hozzám is jönne föl. Megtudtam aztán tőle, hogy a kísértésnek csakugyan ki volt téve. Az anyakönyvvezető azt mondta nekik, csak esküdjenek meg, aztán a gyermekeket kereszteltessék meg a hol akarják. A plébános viszont kijelentette, hogy ő meg nem esketi, ha minden gyermekét katholikus vallásra szerződésileg le nem köti, s már-már annyira törték, hogy hajlandó is volt erre (szerencsére a tájékozatlan szolgabiróság által kérésével elutasíttatott). Ő már most viszont jegyesével együtt, minden gyermekét reformátussá óhajtaná tenni. Levélben kerestem meg a járásbíróságot, hivatkozva a törvény, illetve a miniszteri utasítás illető §-aira, hogy a jegyzőkönyvet velük felvenni szíveskedjék. Ott azt mondták. hogy vigyen magával ügyvédet (!!), vagy pedig menjen kir. közjegyzőhöz. A házasságkötés napja már közel volt. Utasítottam a házas ifjút, hogy kössék meg a házasságot, így a fiúk bizonyosan reformátusok lesznek, sőt ha leendő neje — a mitől állítólag nem idegenkedik — áttér, mind azokká válnak. A házasság megkötése vasárnap délelőttre volt kitűzve, figyelmeztettem hát, hogy igyekezzenek még az istentisztelet alatt megérkezni s azonnal meg fogom esketni, s tekintve szegény voltát, előre kijelentem, hogy stólára számot nem tartok, megesketem ingyen. Csakugyan istentisztelet közepén érkeztek s én őket kihirdetvén, a tanúsítványt betekintettem, s őket megeskettem az egész gyülekezet előtt. Az anyakönyvezés után a vőlegény elővette erszényét, s azon szavaimra, hogy semmivel nem tartoznak, így felelt: »tudom tiszt, uram, de ezt én jószívből szántam, kérem fogadja el«. Kérdem, mennyivel volna ez a forint felváltható ? Azt szokták mondani, a tények ékesen szólanak, ezért bocsánatot kérek, ha tényeket soroltam elő. Szükséges volt, mert ezekből akarom levonni a következményeket. Ezek a következők: A nép a polgári házasságkötést törvényes kötelességül tekinti, de egyszerűen anyakönyvi bejegyzés, beiratkozás erejét tulajdonítja annak s előtte a fő és igazi házasságkötés ma is a templomi esketés. A két házasságkötés közt eszközölt összehasonlítás, az egyházi szertartás becsét fokozta népünk előtt: ez az én tapasztalatom. A stólát kivétel nélkül a legszegényebb is szívesen fizeti; sőt akadt, a ki a hirdetés teljesítéséért is — mely soha szokásban nem volt — egy koronát erőszakolt azzal, hogy ő azt tiszta szívből adja. A házasságkötés ódiuma mindig a költséges előkészületekhez — folyamodások, okmányok stb. — voltak fűződve; ezek most a lelkészi hivataltól, az anyakönyvvezetőre hárultak, ellenben annyival jobban kidomborodott az egyházi szertartás és a vallás áldásának eddig kevésbbé méltatott nagy értéke. Ezért ellentétben —y —s. úrral, az elsorolt tények az én buzgóságomat csak fokozták és fokozandják a jövőre