Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-15 / 11. szám

a másik Kunhegyesen Csánky Benjámin tolla alól. Mindkettő panaszhangokat hallat előszavában, s nincs megelégedve vagy vallásos életünk, vagy egyházi beszéd-irodalmunk irányzatával. Mindszenti Imre is, mint előszavában mondja, azzal a reménynyel lép fel, hogy eltalálta némileg azt a hangot s azt a tárgyat, mely korunk szükségeinek legjobban megfelel: a keresztyén vallás nagy és örök igazságainak felelevenítését s az azokban való hit felébresztését és megerősítését. Mert az öntudatos hit és meggyőződés ritka ma közöttünk s ennek következménye a valláserkölcsi élet lazasága. Ha hát azt nem akarjuk, hogy egyházunk egyfelől a túlzó liberalismus, másfelől a vak hit és rajongás ostromai alatt omoljon össze, az igazi ker. tanokat kell bevinnünk valláserkölcsi életünkbe. Foglalkozni akar tehát e nagy igazságokkal és mindenek fölött a Krisztus felséges személyével és munkájával, mert meg van győződve, hogy más alapot senki nem vethet azonkívül, mely egyszer vettetett, s mely a Jézus Krisztus. A mi a tárgyat, a keresztyénség nagy és fenséges igazságainak hirdetését, a lelkekben való meggyökereztetését s a Krisztus felséges személyiségének és munkáinak minél élénkebb ecsetelését illeti: a magam részéről helyesnek s korunk szükségeihez alkalmazottnak tartom ; mert én is meg vagyok győződve, hogy valláserkölcsi életünk lazaságát csak egyedül az igaz keresztyéni igazságokon alapuló élő és munkás hit s az abból önként folyó, tettetés nélkül való szeretet szüntetheti meg, s e tekintetben szerző tárgyválasztását alkalomszerűnek és szükségesnek látom. Más kérdés azonban, hogy a tárgyak helyeselhető megválasztása mellett miként viszi szerző keresztül a felvett igazságoknak a hallgatók lelkébe átvitelét és meggyökereztetését. A kötet 30 beszédet foglal magában, az egyházi évkör szerinti beosztásban, s tartalmaz részint eredeti, részint külföldi szerzők nyomán készült beszédeket. Mindszentié magáé 14", Talmage nyomán van 12 és Maclaren nyomán négy beszéd. Látszik tehát, a mit szerző előszavában nyíltan ki is jelent, hogy nem vetette meg a szellemek nagy vezető jobbját s olvasgatta azoknak müveit, a kik az angol egyházi beszédirodalomnak legkimagaslóbb alakjai s a kiktől valóban lehet tanulni igen sokat. Szerző is tanult s itt már előre is kimondhatjuk, hogy a kötetnek legtöbbet érő beszédei azok, a melyeket e külföldi szerzők nyomán dolgozott. A beszédek értéke és a kitűzött szép cél elérése tekintetében, ha enyhe kritikával élünk is, nem dicsérhetjük meg szerzőt úgy, mint a tárgyak megválasztása s a cél kitűzése szempontjából. A 30 beszédnek bizony csak a fele üti meg valóban az általunk felállítani szokott mértéket s ennek is legnagyobb részét a külföldi szerzők nyomán írt beszédek képezik. Azokból a beszédekből, melyek a kötetben össze vannak foglalva, az látszik, hogy szerző a máséban meg tudja látni, a mi jó, meg tudja választani a tárgyakat, de már a kivitelben a céltól a legtöbb esetben messze marad. Maclarennél megragadják az erős dogmatikus tárgyak, Talmagenél az élő, munkás hit s a mindennapi életnek ellesett s művészi ügyességgel felhasznált fényes és sötét jelenségei s önmaga is tudja, hogy mit kellene adni. Ámde kidolgozás közben Maclaren mélyen járó s még a mi közönségünknél hittani ismeretek tekintetében magasan felette álló angol közönség előtt is nehéz dogmatismusát nem tudja kellőleg enyhíteni; Talmage művészi mozaikszerűségét nem tudja a mi ízlésűnknek megfelelő szerves egészekké olvasztani s a mi azután a legsajnálatosabb, a maga gondolatait és tárgyait sem képes a homiletikai szabályoknak megfelelőleg rendezni s kidolgozni. Nem állítom, hogy ez soha sem sikerül szerzőnek, mert hiszen a 30 beszéd közül 14, némi fogyatékosságaikat leszámítva, jónak mondható s ezek közt van egynehány, a mely valóban szép, pl. a VI. (esztendő végén), a melynek textusa valóban frappans (V. Mózes 8: 2—6) s kidolgozása is kifogástalan; a X. (farsangi), XII., XIII., XIV., XVIII., XIX.; de mégis, egy 30 beszédet tartalmazó kötetben, mely a világ elé s talán a közhasználatra is van szánva, keveseljük, ha a beszédeknek csak a fele üti meg a mértéket. Olyanforma benyomást tesz több beszéd, mintha szerző igen sietett volna a megírással s e miatt a részleteket figyelmen kívül hagyva, inkább csak vázlatszerűen dolgozta ki. Különösen szokása szerzőnek az utolsó részszel befejezni a beszédet, a nélkül, hogy a fejezésben rekapitulálná azt, a mit elmondott, s e miatt beszédei a bevégzetlenség benyomását teszik az olvasóra. Ilyen beszédek, hogy többet ne említsünk, a XIII, XIV., XIX., XX., XXIII., a melyeknél szinte meglepetve halljuk az Áment, mert lelkünk még ott a nyugvó pontot nem találja meg. A mi a főtételnek a textusból elvonását s a beszéd nek homiletikai tekintetből konstruálását illeti, ebbe elég szerencsésnek mondhatjuk szerzőt, bár itt is vannak kifogásaink több felosztásra nézve. Például a II. (adventi) beszéd 1-ső részében egy kissé talán erősen van felállítva e tétel, hogy a Krisztus minden a bibliában; különösen pedig ha a patriarchák áldozása is a Krisztus feláldoztatására magyaráztatik s a manna»az életnek ama kenyerére*, a Mózes által fakasztott forrás »az életnek ama vizére* akar emlékeztetni. Ez túlságba vitele az ó-testamentomi messiologiának s talán hangulatos kép, de dogmatikai tekintetben nagyon is kifogásolható. A Jákób a pusztában I. című beszédben a textusban nem veszi fel szerző Jákób álmát, mégis az I-ső részt arra építi fel. A Jákób a pusztában II. című beszédnél pedig helyesebb lett volna a 2-ik és 3-ik részt megfordítani, mert így a beszédnek nagyon leverő hatása van, míg ha a 2-ik részt teszszük utolsóvá, a lélek abban mégis csak talál vigasztalást és megnyugvást. A XIV. beszédben pedig nem látom létjogosultságát a 2-ik résznek; az csak szétválasztja az együvé tartozó 1-ső és 3-ik részt, de a textusból semmiképen nem magyarázható ki. A talentumokról szóló Talmage-féle beszédet szerző homiliának dolgozta ki, pedig Talmage eredeti beszéde maga megadja a szép felosztást. A XVI. beszéd felosztása bár jó, de a textusból épen nem foly. A XX. beszédnél, második rész csak erőszakkal van odacsapva; ugyanígy van a XXIII. beszédnél, míg a XXII -nél a főtételt teszi szerző egyik altétellé, a mi pedig nem szabad. A XXIV-ben a felosztás jó volna, azonban szerző az elveszett juh és az elveszett pénzdarab példázatát űgy összekeveri a tárgyalásban, hogy a beszéd zavarossá lesz miatta. Gyenge a XXVIII. felosztása is, míg a XXVII.-nél a 3-ik rész, a mi pedig, ha szerző még a 13-ik verset is felvette volna, önként kínálkozott volna s a beszédet kerek egészszé tette volna, míg így bevégzetlennek tűnik fel. Hogy azonban az egyházi beszéd igazán az legyen, aminek lennie kell: a szivek, lelkek megrázója s foglyul vivője a Krisztushoz s az igaz keresztyéni élethez, ahhoz a helyes tárgyválasztáson s a beszéd jól konstruálásán kívül még a kidolgozás szépségének, a magával ragadó lendületnek s a szép nyelvezetnek is hozzá kell járulnia. E tekintetben azt mondhatjuk általában, hogy szerző inkább tanító, mint lelkesítő szónok s beszédei inkább értelmes főre, mint szónoki lélekre vallanak. Itt-ott felcsillámlik beszédeiben a szónoki hév, a megragadó és megrendítő erő, de általában véve nélkülözik beszédei az igazi szónoki lendületet. Higgadtan, komolyan tanít; talán meg is győz, de elhatározásra, tettre bírni kevésbbé képes; pedig az