Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-01 / 9. szám

is csak úgy fognák fel a prédikálást, mint külső kötelezettség lerovását. De tegyük fel, hogy a lelkész tisztességes utakon jut a szószékbe. Akkor is nagy kérdés még, hogy mit prédikál? Ezzel aztán összefügg az a másik kérdés: mi célból prédikál ? Mind a két kérdésre a felelet attól függ, hogy mit hisz a lelkész és milyen véleményt táplál a Krisztusról s az Isten országáról ? A ki nem hisz a megfeszített és feltámadott Krisztusban, az ne menjen a szószékbe. Mert annak előbb még magának kell megtérnie és ha száz német könyvet elolvasott is már, semmiféle szép frázisok a Jézus magasabb valláserkölcsi tudatáról, a szerető mennyei Atyáról, meg az egy Istenről meg nem védik őt ama nagy vád ellen, hogy összes prédikációival csak saját hitetlenségét takargatta s a gyülekezetet tévútra vezette. De az se menjen szószékbe és ne vonja magára Isten haragját, a ki kész ugyan bebizonyítani alapos száraz és ropogós érvekkel, hogy pl. a Krisztus feltámadott, de a templomon kívül semmit sem tesz az Isten országának terjesztésére, a hit és szeretet erősítésére. Minden prédikáció végső gondolatának ennek kellene lennie: Miután mindezeket a templomban hallottuk, jertek, kezdjük meg vagy folytassuk, ha már megkezdettük, ezt vagy azt a jó munkát. A lelkésznek mintegy vallást kell tennie arról, hogy a mit prédikált, azért helyt áll az életben is, s azt kell kérdeznie a hívektől: Hát ti helyt álltok-e? Sokan azt hiszik, hogy a belmissziói munkák megkezdését azért sürgetjük, mert az igehirdetést kicsinyeljük. Egészen ellenkezőleg. Az igehirdetést hatalmasabbá akarjuk tenni, azért sürgetjük, hogy a lelkész a hívekkel, a nőkkel, az ifjakkal a templomon kívül is foglalkozzék, azok lelkületét, hitét vagy hiletlenségét, bűneit vagy jóravaló jellemvonásait ismerje, mert így lesz képes a hívekhez vezető utat prédikálásában megtalálni. Ez már aztán a nagy művészet. Fiatalabb koromban, a mikor már egész biztosan tudtam, hogy az igazi, az isteni evangéliumot prédikáltam, csodálkozva láttam, hogy igehirdetésemnek nincs hatása. Lepereg az emberek leikeiről, mint a borsó a falról. Hogyan? gondolám. Hát ma már nem Isten ereje az evangelium ? S ha Isten ereje, nem kellene hatást gyakorolnia? A baj az volt, hogy nem kerestem meg a helyes módot, a mely által közel juthattam volna a hívekhez. Fájdalom, nem állíthatom, hogy a célt már elértem volna. De annál inkább érzem magam kötelezve arra, hogy az igehirdetés nagyságos titkaiba való behatolásra másokat ösztönözzek. Már a theologus ifjúnak, ha ugyan előbb meg nem kezdte, meg kell kezdenie az Istennel való tusakodást imában és elmélkedésben. Nem a dogmatika és homiletika tesz jó igehirdetővé, hanem a léleknek ama megmozdulása, mely eme kérdést hozza az ajkakra: kicsoda vagy, Uram Jézus? A theologiai tudományok valóságos méreg azokra nézve, a kiknek lelke soha bűnbánattal Istenhez nem fordul, soha buzgó imában fel nem szárnyal, hanem léha és világi gondolatok közt él s épen azért a Krisztus szentségének és istenségének magaslatára bágyadt szemeivel még csak feltekinteni sem bír. Mert az ilyen lélek rendesen azokat a felületes és múló nézeteket szedi fel, melyeket olyan theologusok követtek el, a kik, mivel a Krisztust meg nem értették, mindent de mindent — az evangéliumokat, a ker. egyház történetét, a jelen kort — visszásán látnak. A theologiai tudományok azonban áldás annak, a kinek a lelkében az a meleg, élő és szeretetteljes hit lakozik, melynek minden keresztyénben meg kell lennie s minden keresztyén életen meg kell látszania. Mert a theologiai tudományok arról tesznek bizonyságot, hogy az igazi keresztyénség óriási erő, mely a leghatalmasabb szellemeket is meg tudta ragadni s a legfenségesebb igazságok bányája, melynek teljes kiaknázasára millió ember és ezer esztendő sem volt elégséges. A theologus ifjúnak három dologra kellene törekednie: 1. alapot vetni lelkében küzdelemmel, ha nem lehet máskép, kétkedéssel is, de mindenesetre buzgó imával, a szent dolgok iránti alázatossággal s annak meggondolásával, hogy az Isten országába hányavetiséggel behatolni nem lehet, 2. a theologiai tudományokkal és az élettel való foglalkozás által az evangeliumi keresztyén prédikátor teljes fegyverzetének megszerzésére, 3. tanárai vezetése alatt bizonyos munkák megkezdésére, a melyeknek későbbi lelkipásztori munkája folytatása lehessen s a melyek által a lelkipásztori teendők végzésére a gyakorlati készséget megszerezze. E munkák között legfontosabb az igehirdetés és a társaknak építése. Még általában a keresztyén ifjaknak is, arra kellene törekedniük, hogy a kicsapongó és garázda barátkozás helyett egymást javítsák, építsék; még inkább kötelessége ez a theologus ifjaknak. Nagyon természetes e követelmények teljesítésében az itt feltüntetett szellemben közre kellene munkálkodnia a theologiai tanároknak is s a theologiai képzés rendszerének is s azt hiszem, hogyha Magyarországnak valaha az evangelium által meg kell újulnia, akkor a mai következetlen, száraz, élettelen, eredménytelen és idegen utánzat theologiai képzésnek is gyökeres reformon kell keresztül mennie. * * * Azt hiszem, az elmondottak némi világot vetnek ama kérdésre, hogy milyennek kell lennie az evangeliumi igehirdetésnek s azt felesleges is fejtegetni, hogy milyen messze vagyunk az ideáltól. Ezt az ideált azonban legalább is meg kell közelítenünk, ha egyáltalán élni akarunk. Életet kell vinni a predikálásba, ez által a gyülekezetbe s a gyülekezetek által a nemzetbe. Nem szabad tűrnünk, hogy azok a kedvező alkalmak, a melyeket Isten a templomi isteni tisztelet alkalmával s a lélek törvényeinek érvényesítésével nyújt, kihasználatlanul maradjanak. Nem szabad azzal megelégednünk, hogy a prédikáció tartást a lelkész olyan külső kötelességének tekintsük, a melyet, hogy a lelkész miként mi célból végez, azzal senki sem törődik, csak jól szónokoljon. Nem szabad tűrni, hogy a gyülekezet csak mint kritikus jöjjön a templomba, de azt sohase kérdezze, hogy abból a mit a lelkész prédikált, mi következik az ő életére nézve. Nem szabad engedni, hogy a hallgatók passiv tagjai legyenek a gyülekezetnek, hanem arra kell törekedni, hogy prédikálásunk által a keresztyén hit oly tüzet gyújtson meg, mely élő, öntudatos és tevékeny tagokká teszi a hívőket s a mely tovább terjed, az élő tagokról a nem élőkre, azután pedig, ha már az egész gyülekezet él s keresztyén munkákat folytat, a káromkodás, részegség, paráznaság, vesztegetés s más bűnök ellen küzd: tovább terjedjen a protestánsokról a nem protestánsokra. így felfogva, az evangeliumi igehirdető hivatása a legfenségesebb. így felfogva, a nemzeti életnek az evangeliumi templomok a központjai. Ha ily szellemben hatalmasan zendül meg az evangelium a lelkészek ajakán: hiába csábít a római egyház fényével, hatalmával, gazdagságával, mert a lelkeket a fény vonzza, a hatalom és gazdagság csábítja, de csak az Isten igéje elégíti ki. És hiába csábít a hitetlenség és a bűn: a lelkészek által jól táplált nép azt fogja mondani: Az Isten országában maradandóbb és nemesebb gyönyörűségek vannak, mint a világban. És hiába állnak elő tanulatlan emberek, hogy ők hivők s azért prédikálhatnak is: az evangeliumi lelkipásztorok megtalálják velük szemben a helyes feleletet