Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-01 / 9. szám

dühükben — miként rémítgette az ártatlan kis leánykákat, kiket a konfirmációi emléklap semmi ellen sem biztosíthatott, a mit csak a türelmetlenség produkálni képes s hogy a lazarista atyák, kik a templomi híveknek tíz napon át naponta háromszor prédikáltak, kellően előkészített felléptükkel mennyire megostromolták a hazulról hozott felekezeti öntudatot, kiki elgondolhatja e leánykákra nézve. Bizony ezeket tudva én korántsem tudok örülni a felett, hogy itt egy nem nagy vidéken, hova egy reform, felső leányiskola elég volna, négy teljes és egy hatosztályú protestáns gimnázium van. Hol állunk mi még attól, hogy vidékenként elhelyezett, felső leányiskoláinkba ily előnyökkel édesgethessük növendékeinket, mint a milyenekkel — az anyagiakat értve — az itteni zárda csalogatja, midőn havi 12. tehát evi 120 frton felül csakis egyenruhára kér tőlük 10 frtot s ezért az intézet minden előnyét megadja nekik — pedig — a mennyire futólag meggyőződhettem dúsan felszerelt tanszer, állat- s ásványgyűjteményei vannak az intézetnek minden tekintetben s különösen a zene s kézimunkatanítás erősen kultiváltatik, mert hiszen ezektől és a sok. ceremoniális, zárdai ájtatosságtól alig is jut idő egyéb tantárgyakra. A kegyelem Istene buzdítsa az illető sziveket s lelkeket, hogy általuk mielőbb fejlődhessék protestáns felsőleányiskolai oktatásügyünk! Török-Sz.-Miklós. Kutas Bálint. TÁRCA. Az igehirdetés psyehologiája. Felolvastatott a budapesti reform, theologusok önképzőkörének febr. 9-én tartott ülésén. II. Most menjünk képzeletünkkel egy templomba. Itt mindjárt az a kérdés merül fel: milyen legyen psychologiai szempontból ? A felelet könnyű és világos. Ne legyen a templom pazar fénynyel és sok ékességgel elrontva, mert hisz akkor a figyelmet annyira magára vonja, hogy a lélek az igehirdetésre ügyelni nem képes. De ne legyen a templom rút és visszataszító sem, mert ekkor meg épen formátlanságával kelt fel kellemetlen érzelmeket s ez érzelmek megint akadályozzák a figyelem helyes irányba való feszülését. Egyszerű, de ízléses épület, mely elüt a lakóházak mindennapiságától és így lehetőleg közremunkál abban, hogy a földi gyönyöröket, gondokat, bajokat, tévedéseket, helytelen nézeteket feledtesse : ilyen templom az ideál. Azonban akármilyen is a templom, teljesen elszakítani a világtól a lelkeket nem bírja. A léleknek azonban segítségére jő az egyházi, a vallásos ének. Az ének, kivált, ha túlságos sok zene megint művészi élvezetre nem csábítja az embert, egyaránt igénybe veszi értelmét, érzelmét és akaratát, sőt még testét is bizonyos jótékony rázkódtatásba hozza és így az összeköttetést a világgal lazítja. Nagyon természetes, annál jobban hat a cél elérésére az ének, minél áhítatosabb és zeneileg minél tökéletesebb. Jaj annak a gyülekezetnek, a melynek tagjai közül sokan ordítva énekelnek, mások meg épen nem énekelnek! De jaj annak a prédikátornak is, a ki ilyen gyülekezetnek van hivatva prédikálni s mégis e nagy baj orvoslására semmit sem tesz! Az ének mellett nagyon fontos része a templomi isteni tiszteletnek a közimádkozás. Ez is lehet tisztán forma, a mikor a prédikátor gépiesen leolvas egy imádságot, a nélkül, hogy a gyülekezetet Isten elé vezetné. Az igazi imádkozás azonban igazán Istennel egyesülés. Az imádkozás teljesen ellentétben áll köznapi gondolatainkkal. Már maga az a körülmény, hogy egy egész gyülekezet, élén a lelkipásztorral feláll, maga elé néz, egy láthatatlan valósághoz fordul, azelőtt szivét kitárja: már csak ez is egészen máskép hangolja a lelkeket. Hát még ha a prédikátor imáján meglátszik, hogy máskor is szokott imádkozni és hiszi és tudja, hogy az Isten a Jézus Krisztus nevében hozzá intézett imádságot meghallgatja ?! Valóban az ének és imádkozás után, kivált ha még az Isten igéjéből is hall egy részletet és még egyszer énekelhet a gyülekezet, mint a hogy külföldi prot. egyházakban szokásos; az igehirdetés kellő előkészítés után, bátran kövétkezhetik. Mindenki figyelme még ekkor sem az ige felé fordul. Mert sokféle okból járnak templomba az emberek. Sokan kényszerűségből, illemből, mások szokásból, ismét mások képmutatásból, sok nő ruhája mutogatásáért, előkelő urak pedig király születése napján vagy zsinat megnyitásakor parádéból. Az egyetlen helyes ok, a miért templomba járni érdemes, az, hogy ott erőket szerezzünk az Is*en országában való munkálkodásra. De akármi okból mennek is az emberek a templomba, annyi bizonyos, hogy még a legrosszabb esetben is a világ iránti figyelem ereje az éneklés és imádkozás következtében, még ha sokan tényleges részt nem vettek is, nagyban megfogyatkozott és a gyülekezet legnagyobb része a lelkészre irányozza tekintetét. Valamit vár, valamit reményi. Ha valaha, úgy most lehet a lelkeket az Isten akarata szerinti életre indítani. Még a legléhább lélek és a legfelületesebb elme is legalább is természetesnek fogja találni, hogy a lelkész valami fenségeset, valami a köznapitól elütőt mondjon. A figyelem tán nem mindenkinél az igazság utáni szomjuhozás figyelme, de a hangulat ünnepélyes, a világtól többé-kevésbbé elfordultak a lelkek s abban az arányban, a mint a világtól elfordultak, kezdenek az Isten felé fordulni. Csodálatos titkos igazság, hogy a mindenütt jelenlevő Istentől távol állhat a lélek, de igaz az is, hogy a láthatatlan Istenhez közeledhetik. Az éneklés és imádkozás tulajdonképen a lelkeknek az Istenhez való közeledése, a világból való kibontakozása s az Istennel való foglalkozás kezdete. Óriási felelősség nyugszik e pillanatban a lelkész vállain. Az Istenhez való fordulás nagy fontosságú pillanataiban ő van hivatva azokat az erősebb hatásokat a lelkekbe vinni, a melyek egyedül alkalmasak a lelkeknek a jó útra térítésére s azon való megtartásara. Mondottuk, hogy a képzetek keletkezésének és erősödésének két ne vezetes tényezője van: a kívülről jövő hatás, psychologiai nyelven az inger, a másik a subjectiv tényező, a lélek figyelme. Ez utóbbi tényező, ha valaha, úgy akkorra létesült, a mikor a lelkész prédikálni kezd. A hatásokról a lelkésznek kell gondoskodnia. Az ő prédikálásától függ, Isten akarata után, hogy a hivek kimenve a templomból visszasülyedjenek-e a világba, régi bűneikbe, hitetlenségökbe, vagy megdöbbenve és áhítattal kérdezgessék a filippii tömlöctartóval: Mit kell nékem cselekednem, hogy üdvösüíjek ? Itt az első kérdés az miképen, mily utakon került a lelkész a szószékbe? Tisztességtelen, tekervényes utakon, gonosz előélet után? stb., akkor, ha még szándékában lenne is ama magasabb hatások közlése, nem sikerülne néki. Mert múltjának sötét pontjai lerontanák az isteni evangelium ható erejét. Az emberek legjobb esetben