Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-03-01 / 9. szám

Arról, hogy e denuncián^ok megakaszthatnák az én jószándékú németországi irodalmi munkásságomat vagy plan°; Masznyik E. széles körökben ismert munkásságát, a hazai prot. közegyház és irodalom szolgálatában, aligha lesz szó, s ha a denunciálásnak ez volt a célja, úgy örömük igen korai. Mert annak, a kinek közleményeit örömmel vette a »Theol. Studien und Kritiken*, »Zeitschrift für Kirchengeschichte*, >Zeitschrift für Kirchenrecht«, * Theol. Literatur-Ztg« s újabban a »Zeitschrift für Philosophie* s a »Kantstudien« ; s annak, kinek ez irányú törekvéseit a hazai sajtó mellett föl az Akadémiáig a német prot. tudós >k igen tekintélyes része is méltányolja, sőt újabban erősen támogatja, lesz elég módja, helye és alkalma a jövőben is arra, hogy hazai prot. irodalmi tudósításait értékesítse. E közlemény egyedüli célja fölhívni a hazai közegyház és sajtója figyelmét a »gonosz szolgák* alattomos eljárására, mely hogy önmagát, ítéli meg, evidens dolog, s ma már a Gusztáv Adolf-egyesület vezérférfiai előtt is ismeretes. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. ISKOLAÜGY. Református leánykák zárdai iskolákban. E cím alatt közölve Abaujból hangok emelkedtek egyes zárdák elnevelési üzelmei ellen, illetve a protestáns felső leányiskolái oktatás fejlesztésének ilynemű intézeteink szaporításának égető szüksége mellett a mult számban. Az ügy rendkívüli fontossága — azt hiszem — indokolttá teszi, hogy e téren való mizériánk különböző példákkal legyen illusztrálva, hadd emelkedjenek azért hangok innen Jász-Nagykún-Szolnokból is annyival inkább, mivel a törökszentmiklósi zárdában rendszerint kétannyi leányka tanul, mint az abauji két zárdában együttvéve. Jelenleg e zárdában Turkevéből négy, továbbá Kenderes, Abád-Szalók, Déva-Ványa községekből és Kisújszállásról együtt hat, összesen 10 leányka van, sőt decemberben még 11 volt, kikkel szemben gráci irgalmas nővérek űzik Nagl Bernardina főnöklete alatt az elnevelést. A 11-en kívül — horrendum dictu — egy ide való református leányka is volt év elején, minden lebeszélési törekvés dacára s érthető okból, benlakos és pedig azért, mert jó távol lakik a zárdától. E zárda, midőn hivatalosan több ízben felhívást intéztem a vallásoktatás lehetőségének megadása iránt, mindannyiszor úgy lett feltüntetve hivatalos válaszban, mint hat osztályú elemi iskola zene- és nyelvtanítással kapcsolatosan s mindannyiszor kifejezve, hogy mivel a növendékeknek konfirmációi emléklapjuk van, nem látják át, miért a megkeresés részünkről, egyébként pedig, mivel a növendékekhez az intézetbe rendszeres vallásoktatás céljából való bejárást gráci főnökük, Müngersdorf Vilmos nem engedi meg, mivel a növendékek magukban a lelkészlakra ki nem járathatnak, apácai fedezet adása pedig a társulati szabályok szerint tiltva van: tehát sajnálatuk dacára nem tehetnek eleget a felhívásnak, készebbek inkább a szülőket értesíteni, hogy vigyék haza gyermekeiket. Volt idő, midőn hivatalosan megírták, hogy okvetlen hazaküldik a leánykákat évközben. Az akkori hecc-káplán aztán sirásig-zokogásig gúnyolta, rémítgette őket s oly titulusokkal illettek előttük engemet, hogy egy itteni, izraelita fakereskedő leánya megsajnált s megsiratott, midőn a zárdából hazamenve szülőinek előadta a történeteket. Volt idő. hogy év elején megígérték hivatalosan, hogy egyet sem vesznek fel, ám azért a szülők hozták s engem ostromoltak, hogy a főnöknő azt izeni, miszerint ha én engedélyt adok, fél lesz véve. Az ilyeneknek aztán fejtegetnem kellett a hátrányokat, ámde túlnyomólag hasztalan, bár volt pár eset, midőn Debrecenbe helyeztettem át egyes leánykákat. Volt idő, midőn presbyteriumunk kész lett volna arra is. hogy férjtelen tanítónőnkre bízza e vallásoktatást, ki tiszteletdíjért bejárni is hajlandó lett volna. Midőn e bejárás lehetőségét kieszközölni akarva, hivatalos levelemben véletlenül, de midőn szeplőtlen múltúnak jeleztem e kisasszonyt, lett riadalom az illető körökben s az akkori káplán az utcán hányta szememre, hogy én a szeplőtlen Máriát, illetve Mária-kultuszukat gyaláztam meg, midőn mást mertem szeplőtlen múltúnak jellemezni. Valahányszor erélyesebben sürgettük a dolgot, a válasz a növendékek hazaküldéséről szólt, sőt mellékelték, hogy mit írtak a szülőknek. Ilyenkor természetesen nem jelenthettem mást az esperesi hivatalnak, mint, hogy a növendékek haza lettek küldve, ám, ha egyes szülőknek írtam, megkaptam több ízben, hogy kíméletlenül tiltakoztak beavatkozásom ellen. Megunva e sok levelezést s gondolva a sok:

ódiumra, mely a kényes ügy miatt helyi társadalmunk részéről reám háramlott, nt. esperesem előzetes megkérdezése után ez iskolai év elején már arra hívtam fel iskolaszékünket, hogv vigye az illető forumok útján a világi hatóság elé ez ügyet. Ily elhatározást sejtető soraimra meglepően az a válasz jött, hogy bármikor szerencsének tartják, ha intézetük falai közt megjelenve akár összes növendékeik közt látogatást teszek, akár a társalgó-szobában a ref. leánykákhoz intézek beszédet s midőn személyesen megjelenve, tisztán akartam látni a helyzetet, tolmács útján beszélgetve — úgy fejté ki a főnöknő az engedményt, hogy három hetenként szerdán délután beszélgethetek velük lelkészileg. Iskolaszékünk ezt azon változtatással, hogy két hetenként adassék alkalom a lelkészi beszélgetésre, el is fogadta volna, midőn azonban ez iránt hivatalos levelet küldtem, a válaszból teljesen elrepült az engedmény, s hangzott ismét a szokott se ki- se be, mintha élőszóval semmiről sem szóltunk volna. Ekkor ügybuzgó esperesünk az iskolaszék álláspontját sem téve magáévá, felterjesztette az ügyet a püspöki hivatalhoz az összes zárdai válaszokkal együtt (ámde egyházi felsőbb köreink, bizonynyal méltó okoknál fogva s hiszem, hogy kelletlenül, bölcsebb dolognak tartották a hazai, felekezetközi viszonyokra tekintettel, ez idő szerint fel nem lépni s ismét a békességes egyezkedés, a szülőkkel való levelezés útjára terelni az ügyet), ámde az ügy kényes volta, s bizonynyal a hazai, felekezetközi viszonyok miatt e növedékek tényleg ma is felekezeti oktatás nélkül vannak. Érdekes volt aztán e hó elején, midőn az egyetlen itteni bejáró, ref. leányka által — mint mondá — sírva izenték a többiek, a vidékiek, hogy menjek már és segítsek rajtuk, mert a kis tisztelendő folyton szidja-gúnyolja s fenyegeti őket pokoli gyötrelmekkel azért, mert ők nem írják a bűnlajstromot, mint akathol. benlakók. Akkor u. i. három lazarista-prédikátor volt idejövendő s e »messiáspapok* jöttére az egész zárda nagy készülettel készült. S mondta a kis leány, hogy megírnák haza, de — mint addig is tudtam — erős censurát állnak ki a haza írt levelek s így a szülők mit sem tudhatnak meg. Képzelhető, hogy a koszorútépő káplánok egyike — kik mellesleg mondva legközelebb egy bábát löktek ki a templomból felekezeti