Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-23 / 8. szám

már ezen adótól úgy sem lehet menekülni*, szóval oly sok esetben nem találjuk meg azt >a jókedvű adakozót«, a ki a jó ügynek a jó ügyért ad, hanem az egyik kényelemből, hogy lerázza nyakáról a kéregetőt, a másik talán, hogy szívességet tegyen annak, a ki megszólítja, mintha az illető a maga részére kérne — és ez teszi nálunk a kérést oly nehézzé — a harmadik hiúságból ád; és mindezek nem gondolják meg, hogy ha adnak, adjanak hálát Istennek, hogy adhatnak s hogy milyen volna életük, ha a kegyelmes Isten is olyan fukar volna adományaival, a milyenek ők az Istentől vett javakkal; nem gondolják meg, hogy Istentől rendelt kötelesség, hogy abból a mit a földön bírunk, egy bizonyos hányadot a szegényeknek, betegek és elaggottaknak adjunk át. Elismeréssel szoktuk említeni, hogy az angol, amerikai, helvét társadalom mily óriási tevékenységet fejt ki a jótékonyság terén és hogy mily bámulatos eredményeket érnek el: ámde ez csak természetes, ha tudjuk, hogy ott minden jóravaló családnak évi budgetjében az ily célra való adakozás épen oly jelentékeny tétel, mint a ruházat vagy a lakbér, s hogy az illető az általa pártolt intézményeknek ezt önként felajánlja s nem szükséges a legleleményesebb ürügyükkel ezt kicsalni a közönség zsebéből. Sajnos, mi még ennyire nem vagyunk, utánozzuk az angolt nyelvében, játékaiban, ruhájában, sportban és spleneben, de ha hitéről és adakozó voltáról van szó, a felett azzal siklunk el nagy könnyen: »az teheti, mert angol, az angolok gazdagok*. A midőn egyesületünk céljai megvalósításán munkálódik. e visszásságok ellen is küzd; adja az Úr, hogy e munkához minél többeket megnyerhessünk, töltse be az Úr lelkével a mi lelkeinket, hogy buzgósággal és jó kedvvel munkálkodjunk az Ő országának terjesztésén, a testi éslelki nyomorban élők közt, és saját magunk körében. Vajha a most megkezdett év, mely hazánk történetében oly jelentőséggel bír, a keresztyén szeretet munkáiban és egyesületünk életében is korszakot alkotó lenne. Az Úr adja, hogy úgy legyen! Szilassy Aladárné. Lord Shaftesbury élete, lll. 1849-ben Londont a cholera látogatta meg; ekkor is tág tér nyilt a gróf működésének. Látogatásai közben, miket Londonnak gyanús részeibe tőn, volt alkalma a fiatal tolvajok életmódját megismerni és tapasztalatairól aztán nem egy érdekes cikkben számolt be. Sokan közülök, mondja egy helyen, még fogalommal sem bírnak az enyém és tied közötti különbségről: a tulajdon szerintük nem más, mint az összerabolt dolgok fölhalmozása; a tulajdon szerintük közös; a ki legtöbbet megkaparít belőle, az a legokosabb. Sikerült tolvajlásaikból nem is csinálnak titkot; a lopás szóra sokféle szépítő és megnyugtató kifejezéseik vannak. Semmi szégyenészetük nincs, a fogságbüntetést föl sem veszik. A rongyos iskolában elégszer megtörtént, hogy egy-egy fiú egy darabig látogatta az iskolát, aztán pár hétre eltűnt azután megint megjelent. A tanító megkérdezte: »Hol voltál fiam eddig?* »Sajnálom, feleié a fiú, nem jöhettem, mert három hétig be voltam zárva.* Egyik vasárnap este körülbelül 15 ilyen fiú jött az iskolába; nyolc óráig tanultak, de akkor fölkerekedtek és elmentek; a tanító mégis elfogott egyet, és fölhívta, hogy legalább ő maradjon itt. »Nem lehet, mondá a fiú, most kezdődik az üzlet.« »Miféle üzlet ?« »Hát nem tudja, hogy nyolc órakor jönnek ki este a templomból?* Egy városi misszionárius, kit ezek a tolvajok mind ismertek és kedveltek, estefelé új kabatban ment arrafelé. A fiatal zsebtolvajok egyike öt szemelte ki zsákmányának, mert nem ismert rá új kabátjában. Ki is lopta szerencsésen a zsebkendőjét, de azután ráismert. »Hát ön az, X. úr? nem ismertem meg új kabátjában, no itt a zsebkendője.* Az efféle tolvajoknál néha az erkölcsi fogalmaknak olyatén összezavarodása nyilatkozik, hogy szinte azt hiszik, a lopás ép olyan üzlet, mint akármelyik. E mellett azonban nemesebb hajlamaik még mindig nem haltak ki egészen; persze van elég, a kit a kényszerűség és rossz nevelés tett tolvajjá; az ilyenek örömest hagynák el bűnös pályájukat, ha valaki segédkezet nyújtana nekik. Ilyen szempontokból indulhatott ki lordunk is, mikor egy notórius tolvajt megkérdezett, hogy nem volna-e kedve kivándorolni, és űj hazájában új életet kezdeni. A tolvaj azt felelte, hogy két kézzel kapna a jó alkalmon. Többet se várt a jó lord; megismerkedett egy Jackson Tamás nevű városi misszionáriussal, a ki komoly, buzgó ember volt, és a ki szinte arra volt teremtve, hogy a tolvajok misszionáriusa legyen. Ezt az embert ismerte és szerette minden ilyen gazember, bizalmas barátjuk volt; háza nyitva volt előttük és ezek nem egyszer kértek tőle tanácsot és vigasztalást: de Jackson is ismerte ám a tolvajok minden titkát és szokásait, szabad bemenetele volt a latrok barlangjaiba és ismerte a bűnt legrettentőbb alakjaiban. Ilyen ember megbecsülhetetlen vezető és barát volt a grófnak. A Jackson által tartatni szokott összejövetelek egyikén fölvetették a kérdést, nem volna-e jó kivándorolni. Egyhangúlag azt felelték: épen az kellene nekünk. Akkor felállott az érdemes gyülekezet egyik tagja és indítványozta, hogy kérjék föl lord Shaftesburyt, látogassa meg őket és adjon nekik tanácsot, miképen szabadulhatnának borzasztó helyzetükből. Megfogalmazták a meghívót, a mit aláírt a 40 leghíresebb londoni tolvaj. A kitűzött estén meg is jelent a lord pontosan és aggodalom nélkül a tolvajok gyűlésében. Sok mindent látott már a gróf, de még ilyen nevezetes gyülekezetet sohase. A teremben a jó Jackson körül körülbelül 400 gazember csoportosult, elkezdve az előkelő, finoman öltözött tolvajoktól le a rongyos, vadkinézésü utonállókig; az ajtónál állott 5—6 a legfurfangosabb fajtából, hogy becsületes ember valahogy be ne botoljék. Á lordot óriási lelkesedéssel fogadták és miután ő foglalta el az elnöki széket, a tárgyalásokat imával nyitották meg. A lord azt írja: »Szerettem volna jobban megismerni ezeknek a tolvajoknak különböző fajtáit; volt ott zsebtolvaj, bolti-tolvaj, előkelő gazember; némelyik jól, másik rosszul öltözve. Jackson, hogy kívánságomnak eleget tegyen, fölállott és azt mondta, a lord szeretné tudni, ki miféle osztályhoz tartozik; azért a sűlyos gonosztevők menjenek a jobb oldalra, a többi a baloldalra. Azonnal fölkerekedett 200 ember és átment a jobb oldalra és ezzel magukat súlyos gonosztevőknek ismerték el. A gróf barátságosan szólott hozzájuk, komolyan intette őket és késznek nyilatkozott arra, hogy nekik segítsen; de mindenekelőtt szerette volna őket magukat hallani. Most aztán fölkeltek a latrok egymásután és szónokoltak. A gróf, mint mondja sohase hallott ilyen érdekes, találó és megragadó beszédeket. Kilő