Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-23 / 8. szám

mondták az igazat szépítgetés nélkül, tudván, hogy itt a legjobb alkalom. A lord intette őket, hogy segítsék egymást jó szándékukban, mondjanak le eddigi bűneikről. »De miből éljünk addig is, míg segítenek rajtunk? Vagy lopnunk kell, vagy éhen halnunk.* Nehéz kérdés is volt ez. Most érezte a gróf, mily nehéz a föladat, és mily kevés az erő. Szive mélyéig meg volt indulva, mikor Jackson imára hívta fel őket és az egyik azt felelte: »Mylord és uraim, szép dolog az imádság, de nem tölti meg az üres gyomrot.« Annyi kétségbevonhatatlanul kitűnt ezen az értekezleten, hogy valamennyi irtózik az eddigi életétől, de nem tudták, hogyan szabaduljanak. A lord megígérte, hogy mindent megtesz értük. *De eljön-e majd megint hozzánk?« kérdé az egyik. »Mindig eljövök, ha hivattok«, volt a válasz. Ennek a tolvajgyűlésnek 13 tagja később kivándorolt Canadába, 300 pedig szerteszét a hazában és a külföldön talált tisztességes foglalkozást. 1850-ben meghalt a lord egykori ellenfele, Sir Róbert Peel, baleset következtében. Halálát a lord őszintén sajnálta és remélte, hogy a nagy ember lelke Isten előtt kegyelmet találand. 1850. októberében a pápa bullát adott ki. melyben az eddigi apostoli vikáriusok helyett két érseket és tizenkét püspököt nevez ki Angolországba. A Westminster érsekévé kinevezett dr. Wiseman bibornok Angolország katholikusaihoz írt levelében így ünnepelte a hierarchia helyreállítását. »A nagy mű befejezést nyert; a mit oly sokáig kívántatok, a miért imádkoztatok, azt megnyertétek A katholikus Angolország visszakapta régi fényét* stb. Efféle tények óriási izgatottságot keltettek Angolországban, két hét alatt 78 irat jelent meg, melyek a pápa bitorlását támadják. Lord Áshley is elnökölt egy ily tiltakozó gyűlésben, hol fényes beszédet tartott, melyet a jelenlevők épen oly fényes beszédekkel viszonoztak. Lordunk itt nyíltan kimondotta, hogy Róma következetes harcmodora ellen nem elég a lelkesedés, de rendszeres hadviselés kell. A római egyház katonái hivatásszerű harcosok, míg az angol protestánsok szerinte csak műkedvelők. Azt is hangsúlyozta, hogy a lelkipásztorok nincsenek eléggé résen. Említettük, hogy a gróf fiatal korában azt tanulta, hogy a biblia-társaság veszedelmes újítás. Későbbi éveiben, mint komoly keresztyén, bőven meggyőződött az ellenkezőről. Mikor az 1851-diki londoni világkiállítás készülőben volt, azon dolgozott, hogy a biblia-társaság bibliafordításai a kiállításon külön helyet kapjanak. Nagy mértékben megbotránkozva írja ez alkalomból a következő sorokat: »Nagy küzdelembe került, hogy helyet kapjunk. Hadi fölszereléseknek és embergyilkoló szerszámoknak szó nélkül adtak helyet, a kiállítás tetemes része puskákkal, ágyúkkal, torpedókkal és más öldöklő eszközökkel volt megtömve, de mikor a biblia-társaságnak mi helyet kértünk, meg akarván mutatni, hogy mit tettünk Isten dicsőségére, akkor azt mondták, hogy nekünk nincs jogunk ott megjelenni. Még Albert herceg is ezt mondta, de mikor kifejtettem neki, hogy a biblia néhány száz nyelvre le van fordítva, és hogy a biblia-társaság munkásai több mint harminc nyelvnek teremtettek alphabetumot, nyelvtant és irodalmi nyelvet, és hogy valamennyi nép Isten igéjét most már saját nyelvén olvashatja, akkor engedett a herceg és meg is igérte közbenjárását. így történt aztán, hogy a biblia-társaság is képviselve volt a kiállításon*. 1851-ben a lord lett az elnöke ennek a nagy és kimondhatatlanul áldásos munkájú társaságnak. Erre a hivatalára volt legbüszkébb, udvari és állami hivatalra nem vágyódott, de ennek szivéből örült, mint mondá azért, mert ennél szebb hivatás nem képzelhető olyan embernek, a ki Isten segítségével embertársai helyzetén javítani akar. Ugyanazon évben halt meg atyja; ettőlfogva viseli tulajdonképen a Shaftesbury nevet. Eletének ezen nevezetes időpontján szemlét tartott eddigi működése fölött, s szemléjét azzal zárta be: »Isten kegyelme láthatólag megsegített; munkásságomban az ő szent nevének dicsőítésére céloztam. Ezzel zárom be visszatekintésemet. Sursum corda!* Atyja halálakor a gróf a felsőház tagja lett; maga részéről ugyan jobb szeretett volna az alsó házban maradni; micsoda üres formákon kellett átesnie, míg felsőházi székét elfoglalhatta. Azért nem is tudta, hogy a lordok házát szoborcsarnoknak vagy alvóteremnek nézze-e inkább és nem ok nélkül tűnődött, hogy ilyen gyülekezet, melynek tagjai csupa hideg, szűkkeblű, türelmetlen urak voltak, képes lesz-e valami okosat kivinni. Hanem a lord értett hozzá, hogy az urak házába miképen kell lelket önteni. Mindjárt előállott egy-két hasznos javaslattal; például a climbing-boys ügye sem volt még egészen rendben, még mindig történtek halálesetek a kéményseprő fiúk közt; a sajtó is melegen védelmezte ezt az ügyet; végre mind a két ház elfogadta a lord javaslatát, mely a clmbing-boy-okat fölszabadítja. Atyja halálával jutott a lord a családi vagyon birtokába; a birtok azonban sok gondot hozott neki, mert tetemes adósság volt rajta, pedig szívesen adta volna minden fölösleges garasát a szegényeknek. Jellemző a lord életében, hogy nemcsak a tömegekre iparkodott hatni, hanem a hol lehetett, egyeseknek is segítségére sietett; még pedig nemcsak hazájára gondolt, hanem a külföldre is, különösen a külföldi protestánsokra. 1846-ban. az »Evangéliumi szövetség* alapításakor azt jegyezte meg: »Sok hasznosat nem fog az egylet tenni, de mégis örvendetes, hogy ilyesmi egyáltalában létrejöhetett*. Flórenczben élt ekkortájt egy kiskereskedő a feleségével, Francesco és Rosa Madiai. Ezek protestáns nevelés befolyása alatt megismerték a római egyház tévedéseit és kiléptek belőle. Tudták jól, hogy a bibliaolvasást, bibliaterjesztést és protestáns tanok hangoztatását az orthodox-pápista Toszkánában az államvallás ellen való merényletnek nézik, de mindegy. Isten igéjének olvasgatása volt a legnagyobb örömük; és a mit a szivükben viseltek, azt viselték ajkukon is. Ez lett a veszedelmük; mert nemsokára zaklatni kezdték őket, s mivel nem voltak megtántoríthatók, a toszkánai nagyherceg öt évi gályarabságra ítélte őket. Ez az ítélet az egész protestáns világban roppant szenzációt keltett. Angliában mindenek szemei lord Sbaftesburyre voltak függesztve, ki azonnal kezébe is vette az ügyet. Először is Albert hercegnek írt. Levelére ilyen választ nyert: >Kedves Lord Shaftesbury! Köszönet leveléért, a mit a szerencsétlen Madiai-házaspár ügyében intézett hozzám. A szomorú eset már a királyné figyelmét is magára vonta és én már írtam is a nagyhercegnek személyesen, de még eddig választ nem kaptam. Különösen arról igyekeztem meggyőzni a herceget (jobban mondva a gyóntatóját, mert az ott a tulajdonképeni uralkodó), hogy a katholikusok ügyére Angolországban kedvezőtlen hatással lesz, ha látják, hogy a keresztyén szeretet nevében senki sem emeli a kis újját sem. Különben a királyné a porosz királylyal egyetértésben fog lépéseket tenni.* A föntebb említett evangeliumi szövetség is magáévá tette az ügyet és deputációt küldött Firenzébe, de azt a toszkánai miniszter nem is fogadta. Csakhogy ekkor már annyira fölzúdult az egész protestáns világ, hogy