Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-23 / 8. szám

Ezekben jelezhetem tisztelt tagtársaknak egyesületünk életét a valláserkölcsi élet felvirágoztatására irányuló tevékenységben, de azt hiszem, hogy épen ebben a tekintetben mulasztást követnék el, ha nem utalnék azon felemelő és nemesítő hatásra, melyet a könyörülő szeretet gyakorlása, különösen pedig a szegények s elhagyatottak felkeresése, vigasztalása, a testi és lelki nyomornak enyhítésére irányuló szeretetteljes munkásság minden egyesre gyakorol. Hálával kell itt megemlékezni arról, hogy egyesületünk több tagja nagy készséggel és buzgósággal kereste fel, vigasztalta és segítette a szegényeket; hálával említem ezt fel azért, mert én azt hiszem, hogy az egyletnek igazi életet és erői fog adni, ha ez a mindenek felett dicsérendő keresztyén erény, minél nagyobb mértékben és tagjaink minél nagyobb számában kel életre, nemcsak azért pedig, mert hisz lelkiismereti kötelességünk, hogy a midőn a nyert adományokat kiosztjuk, meggyőződjünk arról, vájjon a segélyben részesülők arra méltók-e, de még inkább azért, mert ott a nyomor otthonában, szeretetteljes, vigasztaló szavak kíséretében nyújtott segély hasonlíthatatlanul nagyobb hatású és felemelőbb, mint ha az adományok az egyesület helyiségében, hivatalos órában osztatnak ki, ezt a kedvező hatást pedig, a midőn a 'szív a hála s öröm érzelmei alatt fogékonyabb, kötelességünk felhasználni arra, hogy a figyelmet a Megváltó felé fordítsuk, hogy az érzelmeket ahhoz tereljük, a ki az egyedüli igaz Vigasztaló s Gyógyító; ez épen oly kötelességünk, mint az anyagi segélynyújtás, a mely az anyagi bajokat enyhíti ugyan, de a lelkieket nem, már pedig a keresztyén szeretet munkája az anyagi bajok enyhítése mellett a lelki vigasztalás, az erkölcsi felemelés is, az élő hitnek felébresztése által. De a szegények látogatása magunkra nézve is, mindenek felett üdvös azért, mert így közvetlenül látván a nyomort, a tehetetlenséget, az elhagyatottságot, ez ébreszti fel szivünkben az igaz szánalmat és szeretetet szegény embertársaink iránt, ébreszti a vágyat segíteni rajtok s ad erőt a munkához, s ha sikerült segíteni rajtuk, fakasztja azt a szívbeli örömöt, a mely nem az a mindennapi öröm, a mely megelégedettségünkből származik, de legmagasztosabb, tiszta, nemesítő és felemelő hatással van mindazokra, a kik a könyörülő szeretetet ily módon gyakorolják ! A cseléd otthon alapítása tekintetében, sajnos semmi előmenetelt sem jelenthetek, üjabb adomány sem jutott e célra kezeinkhez, pedig valóban ez a fontos és áldásos intézmény a pártolást kizárólag megérdemelné. Első sorban keresztyén munkásság ez, mert azok a faluról nagy számban bejövő, szolgálatot és munkát kereső szegény leányok a legtöbb esetben teljesen magokra vannak hagyatva és csak Isten különös gondoskodása, ha tapasztalatlanságuk mellett a kísértés mindenféle leleményes fogásainak áldozatul nem esnek e romlott, nagy városban; de ezek gondozása, összegyűjtése, részökre menedékhely szerzéáe nemcsak keresztyéni munkásság szempontjából háladatos és áldásos dolog, hanem mindnyájunk háztartásának is érdekében fekszik. Mi háziasszonyok legjobban tudjuk, mily károkat okozhat, ügy anyagi mint erkölcsi értelemben, az erkölcsileg megromlott cseléd, a ki nemcsak cselédtársaira, de minden elővigyázat dacára gyermekeinkre is ártalmas befolyással lehet; valamint mi tudjuk más részről, hogy milyen megnyugvás, mondhatnám kincs, a megbízható, jó cseléd a házban, az olyan, a ki tágabb értelemben szintén a családhoz tartozik. Jól tudom, hogy ily cselédotthon nagy vállalat, a mely pár 100 frttal, állandó sikerre való kilátással, meg sem indítható, de azért e tervet feladnunk még sem szabad, a cél Isten előtt bizonyosan kedves, s meg is fog abban segíteni! Magát a jó ügyet azonban, t. i. a cselédleányok gondozását addig is szolgálhatjuk az által, ha legalább saját háztartásunkban nem tekintjük Őket idegeneknek, hanem irányukba érdeklődést érzünk és tanusítunk az által, hogy igyekezzünk leikeikbe a hit és jó erkölcs iránti fogékonyságot úgy érintkezésünkben, mint keresztyén olvasmányok által felébreszteni és kifejteni; az a pár krajcár, a mibe az ily nyomtatványok kerülnek, akár a keresztyén néplapjaink (Kis Tükör, Téli Újság, Evang. családlap), akár népiratkáink (»Koszorú« füzetenként 4 kr.) bőven meghozza kamatjait; végre is a keresztyén háziasszony Isten előtt felelős, hogy nemcsak családja körében, de a viszonyokhoz képest háznépe körében is, meghonosítsa és fenntartsa a keresztyén szellemet, ez nemcsak általános keresztyéni kötelesség, de ősi magyar erény is, a mit szépen igazol nyelvünk, melyben a család és cseléd egy gyökből származik és mint rokon fogalmakat a nép ma is sok vidéken felváltva használja. * * * Tisztelt közgyűlés! Ezekben volt szerencsém előadni, hogy egyesületünk kettős célját a lefolyt évben miként munkálta. Örömmel és hálával mondhatjuk, hogy egyesületünk nemcsak névleg létezett, de élt s hogy tettünk valami jót; de magunkat csalnánk meg, ha azt hinnénk, hogy eleget tettünk. Ha valaki úgy fogja fel az életet, hogy tehetsége, vagyona kizárólag az övé, melylyel teljesen szabadon rendelkezhetik s mi módon való felhasználása tekintetében egyátalában senkinek sem felelős, az meglehet magával elégedve bármi keveset tesz is másokért, sőt esetleg akkor is, ha épen semmit sem tesz; de ez a felfogás nem a keresztyén ember felfogása. Mi tudjuk, hogy az élet minden javait, egészséget, anyagi jólétet Istentől nyertük és Ő kötelességeket fűzött hozzájuk s tudjuk, hogy e kötelességeket minél hívebben teljesíteni életünk feladata. De mily gyengék vagyunk e feladat teljesítésében! Hányszor halljuk, hogy bosszankodva mondják »Adakozni, mindég csak adakozni!« De vájjon, a ki türelmetlenül így fakad ki, gondol-e arra, hogy mi is nem szűnünk meg az Úrtól kérni és vajmi sokan kérés nélkül is — várni, az () adományait és ha ezek nem érkeznek, a sors mostohaságát említik. Vagy hányszor halljuk, hogy midőn valaki ad jótékony célra, kellemetlen mosolylyal jegyzi meg: >adok, hogy nyugtom legyen, mert