Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-16 / 7. szám

is az államhatalom. Az 1880. szept. 10-én 22,065.:sz. a. kiadott miniszteri rendelet szerint: »Az anyakönyvek vezetésével megbízott közegek szigorúan köteleztetnek a kereszteltek bejegyzésénél azok törvényes vagy törvénytelen születésükre nézve biztos tudomást szerezni; különösen az elottök ismeretlen szülék gyermekeinél amazok házassági bizonyítványát bekövetelni. A szülésznők mulaszthatatlanul tartoznak minden keresztelés alkalmával a törvényeságyból szülöttek szüleinek házassági levelét magokkal hozni s az anyakönyvvezetőnek bemutatni; illetőleg a szüléket, hogy ezt tegyék figyelmeztetni.* E rendelet értelmében eljárásunk az volt, hogy minden törvényesnek jelentett gyermek szüleinek esketési bizonyítványát bekivántuk, hacsak az illető szülék házassága nem a mi anyakönyvünkbe volt bevezetve; így jártunk el annyival inkább, mert fenyegetett bennünket az 1879: XL. törvénycikk 60. §-ában foglalt büntető sanctio. Nagyon természetes, hogy anyakönyvünk csakis ily eljárás mellett lehetett a szülöttek ágybóliságának kérdésében feltétlen hitelességű. Ezt a feltétlen hitelességet a szóban forgó kérdésben az állami anyakönyvekre nézve az eddigi törvény és utasítás,, mint láttuk, nem biztosítja. Teljesen igazolt az az állítás, hogy az állami anyakönyvekbe sok törvénytelen szülött fog minden rosszhiszeműség nélkül törvényesnek beíratni. Mily bonyodalmakra fog ez vezetni különösen az örökösödési kérdésekben, nem szükséges fejtegetni. Meg vagyok győződve, hogy a jelen állapot nem tarthat soká. Az illetékes főhatóság be fogja látni, hogy, ha az állami anyakönyvvezetés hitelességét veszélyeztetni nem akarja: a születések bejegyzésére nézve az állami anyakonyvve^etökre nézve is el kell rendelnie azt az eljárást•, a mely az anyakönyvvezető lelkészekkel szemben 1880-ban elrendeltetett volt. Kassa. Révész Kálmán. Az egyházi javak szekularizációja. Ha áll is György Endre urnák »Protestáns papok sorsa« cím alatt a Magyar Hírlapból átvett cikkében (lásd e lap idei 3-ik számát) foglalt azon feltevése, hogy az 1848 : XX. törvénycikk, illetőleg ennek 3-ik §-a, mely a hazai minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségeinek közálladalmi költségek áltál leendő fedezését elvül kimondotta, épen az egyházi javak szekulárizációjának eszméje ellenében hozatott; annyit bizonyosnak és kétségtelennek tartok, hogy a közel félszázad előtt kimondott fentebbi elvnek tényleges alkalmazása, a magyar állam jelen pénzügyi helyzetében, az egyházi javaknak legalább részleges szekulárizációja nélkül már nem valósítható. Mikor a magyar törvényhozás az idézett országos törvényt megalkotta, bizonyára nem is gondolt arra, hogy az 1848. évi törvények alkotmányos hatályba léptének rövid 28 éve alatt hazánkban olyan tényleges pénzügyi állapot fejlődhessék ki, mely főleg a m. kir. honvédség mellett fennálló s folytonosan szaporodó közös hadsereg s az állami közigazgatás óriás költségei által évenkint több száz milliókat elnyelvén, a bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletének közállami költségek űtján való fedezésére nyomorult százezrek is alig legyenek fordíthatók. A legújabb egyházpolitikai törvények életbeléptetése különösen annyira megrontotta a két felekezetű evangélikus papságnak úgyis valóban nyomorúságos anyagi helyzetét, hogy ezen már nemcsak az illető egyházak s ezeknek az állami közadózás által túlterhelt saját tagjai, hanem nézetem szerint maga a törvényhozás sem segíthet akár a rendes évi költségvetés keretében megajánlandó állami dotációnak habár jelentékeny — de még mindig ki nem elégítő — felemelésével, akár külön törvénynyel állandóan megszavazandó államsegély által, a nélkül, hogy a létező egyházi javak, illetőleg ezeknek jövedelmei legalább részben be ne vonassanak a szükséglet költségfedezetébe. Ily nehéz körülmények közt önként felmerül az egyházi javak szekularizációjának ez ideig gondosan elkerült illetőleg háttérbe szorított eszméje, s ezzel utóvégre is számolnunk kell, ha célt akarunk érni. Ha már a mult XAr

III. évszázad végén, s a jelenleginek elején királyi adományozások által világi személyek részére történt elidegenítésekkel jelentékenyen megapasztott s még most létező egyházi és tanulmányi javak eredetét s eredeti rendeltetését vizsgáljuk meg, úgy találjuk, hogy a legnagyobb részt római és némi részben görög katholikus főpapság, és r. k. szerzetes rendek tényleges birtokában levő rengeteg uradalmakat és jószágokat, melyeknél nemcsak r. k. honfitársainknak, hanem a két vallásfelekezetű magyar evangélikusoknak pogány ősei is egyaránt első. illetőleg közszerzőknek tekintendők, az 1848. XIII. törvénycikk által az egyházi rendre nézve minden kárpótlás nélkül megszüntetett papi tizeddel szent István első keresztyén királyunk és az ő Arpádházi utódai nem a végre rendelték, hogy már akkor is igen tetemes, időjártával pedig, különösen a honvédelem átalakulásával roppantul felszaporodott jövedelmeikből az érsekek, püspökök, káptalani és konventi tagok, a szerzetes rendek, illetőleg ezeknek apátjai és prépostjai duskálkodjanak, fejedelmi udvarokat tartsanak, saját nemzetségüket, rokonaikat, szolgáikat, kegyenceiket stb. gazdagítsák, hanem az ország területének jelentékeny részét tevő ezen egyházi javakat első kegyes királyunk az általa bevett keresztyén vallásnak a pogány magyarság közötti meggyökereztetésére és terjesztésére s e célból egyházaknak, iskoláknak és lelkészi intézeteknek alapítására s fentartására, tehát tisztán vallási és közoktatási célokra rendelte s azok jövedelmeit a haszonélvező főpapságnak e végre adományozta, s Árpádházi királyi utódai is az első adományozást szintén a fentebbi üdvös célból szaporították, mihez később a fegyveres honvédelem kötelezettsége is járult, mely azonban később az állandó katonaság behozatalával s a hajdani végvárakban országos költségen tartott őrségek felhagyásával tényleg megszűnt. A gyászemlékű mohácsi csata s hazánk testének feldarabolása után az eredetileg egyházi javak tetemes része idegen kézre, jelesül az azon időbeli hatalmas pártoskodó világi főurak birtokába került ugyan, de a hódoltató török kiűzésénél s megoszlott országunk valahárai egyesítésénél a két felekezetű magyar evangélikusok apái szintén együtt vérzettek r. k. testvéreikkel, s a számos végvárak, így többek közt Buda, Esztergom, Győr, Nagy-Kanizsa, Eger, Gyula, Temesvár, Pétervárad stb. visszafoglalásánál is bőven hullatva véröket, ők is híven segítették a török hódoltság több mint másfélszázados igája alatt elenyészett r. k. püspökségek, káptalanok, apátságok, prépostságok hajdani birtokait visszaszerezni, melyek a