Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-10 / 41. szám

vást az Atyához vezető utat egyengette. Míg arc/ár ól a szelídség, jóság sugárzott, ajkairól nyájas, bíztató szavak ömledeztek, halantékairól az emberi méltóság, istenfiuság lelkében szent elhatározások értek meg: üldöztetések, bántalmaztatások, sőt a Golgota tövisei között, sőt még a kínos halál útján keresztül is diadalra emelni e földön Istennek akaratját. Ő hirdette: «Ne féljetek az emberektől, kik csak a testet ölhetik meg:« és nem félt azoktól. Ő hirdette: »boldogok a békességre igyekezők,« és ő a békét hozta a földre. Ő hirdette: >Szeressétek még ellenségeiteket is, jót tegyetek azokkal, kik üldöznek, áldjátok azokat, kik átkoznak*, és ő ekképen cselekedett. Szóval ő úgy élt, mint a hogy tanította; úgy cselekedett, mint a hogy érezte. Nála teljes összhang volt a külső és belső között; a tan nála példaadássá domborodott ki, s életadó példája életadó tudomány marad minden időkön keresztül. Egyszerűen csak oda kellene tehát mutatnom Jézusra, s azt mondanom: kövessétek őt a tökéletest és megvalósítjátok a tökéletes papi jellemet. Azonban a tökéletes egész szemlélete gyakran káprázatba ejt, nem szükségtelen tehát egy kevéssé áttérni a részletekre is. Pál apostol így szól a Rómabeliekhez írott levél 11. részében: »Ime te dicsekedel Istenben, és tudod az ő akaratját és választást tudsz azok között tenni, a melyek különböznek attól, mivelhogy az Isten törvényéből megtaníttattál és állítod magadat vakok vezérének, azok világosságának, kik a setétségben vannak, a balgatagok tanítójának, a tudatlanok mesterének és hogy a törvényben való bölcseségre és igazságra megtaníttattál. Ki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-e? Ki azt prédikálod, hogy nem kell orozni, orzaszsz-e? Ki azt tanítod, nem kell paráználkodni, paráználkodol-e? Ki a bálványokat utálod, szentségtörő vagy-e? Ki a törvénynyel dicsekedel, a törvénynek megrontása által az Istent tiszteletlenséggel illeted-e?* Nem az van-e kifejezve ezen szavakban is, hogy a valódi papnak úgy kell élni, a mint érez, a mint tanít? Hogy a ki az erényt prédikálja, annak elébb magának kell erényesnek lenni. És a lelkipásztornak erényekben feljebb kell bővölködni másoknál, s mert mi az erények példányképét prédikáljuk, kell, hogy Őt hordozzuk szivünkben, miként Pál apostol írja a Korinthusbeliekhez: »Nem magunkat prédikáljuk, hanem a Jézus Krisztust, az Urat; magunkat pedig ti szolgátoknak lenni a Jézusért, mert az Isten, a ki parancsolta, hogy a sötétségből világosság legyen, ugyan ő az, a ki fénylett a mi sziveinkben, hogy a Jézus Krisztus országán való Isten dicsősége ismeretének világosságát közlenénk egyebekkel is. E kincsünk pedig vagyon cserépedényekben, hogy annak a cserépedényekben lakozó erőnek nagysága Istené és nem magunktól való«. (II. Kor. 1. v. 5, 6, 7.) A pap a lelki, erkölcsi betegségek gyógyító orvosa. Óh hány papnak lehetne szemébe dobni és bizony gyakorta dobják is lelki munkás körben: >Orvos! gyógyítsd meg magadat először, ha gyógyítani akarsz.« Hát igaz lelkipásztor-e az, ki míg a Krisztusban való, közösséget, békességet hirdeti a szószékről: addig hívei között felzavarja a békét és nyugalmat, civódásban és örök perpatvarban éli le életét ? Lelkipásztor-e az, méltó-e a papi nevezetre, ki mások szemeiben folyvást nagyító üvegen keresi a szálkát és a magáéban nem akarja felfedezni a gerendát ? A ki a szeretet palástjába öltözködik, de szíve telve van kajánsággal, gőggel, irigységgel, gyűlölséggel mások iránt? Ki az igazságról prédikál és azután elferdíti az igazságot ? A ki Krisztus szolgájává esküszik s a földi bálványképek előtt borul porba ? A ki áldozatkészségre buzdít, de maga fösvény, érzéketlen, irgalmat nem ismerő, zsugori, kapzsi, ajándékon kapkodó ? Világos ezekből, milyen tulajdonokkal kell bírnia a lelkipásztori jellemnek. Szelídség, lelki, testi tisztaság, igazlelkűség, alázatosság, békességre igyekvés, békességes tűrés és a mindeneket meggyőző szeretet legyenek az ő jellemének kiemelkedő vonásai, mint a hogy Pál apostol inti Timótheust, mondván: »Te pedig óh Istennek embere, kövessed az igazságot, az isteni szolgálatot, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést és szelídséget. A hit által való nemes harcot harcold meg, ragaszkodjál az örök élethez, melyre hivattattál, megtartsad a parancsolatokat makula nélkül és feddhetetlenül*. (II. Tim. X. II. 12. 14.) Ezekben domborodik tehát ki az igazi papi jellem, azonban az apostol által általánoságban megjelölt vonások közül egy párra még kissé bővebben ki kell térnem, mert ezekre, ha sikert akarunk elérni, lépten-nyomon szükségünk van, és ezeki: a türelem, a békességes tűrés és ebből folyó megbocsátni tudás. Oh a türelem a papi jellemnek egyik legszebb és legszükségesebb vonása! Mily sokszor van erre szükségünk, midőn az egyház építésén komoly buzgósággal fáradozunk! Mily sokszor támad a hű lelkipásztor ellen a kishitűség, nem ritkán a rossz akarat és megátalkodottság, s igyekszik keresztülhúzni üdvös terveit, megrontani nemes szándékait. Megesik, hogy ezáltal évekre visszavettetik üdvös törekvéseiben. Azonban a jó papnak az ily körülmények között sem szabad elcsüggedni, sem haragosnak, se keserűnek lenni, fájó szívének sebeit ilyenkor is be kell gyógyítania a türelem balzsamával, s ha egy téren elviszi lábai alól a talajt a tudatlanság, vagy rossz akarat: nyugodt, türelmes lélekkel új ösvényt kell keresnie nemes terve kivitelére. S hányszor kell elővenni a türelmet akkor is, midőn az evangelium magvait szórja, s látja hogy még messze van az aratás, hogy alig egy-két mag az, mely termékeny földbe hullott. Bizony sokáig kell magunkat gyakorolnunk a türelem erényében, míg ama fenséges erkölcsi magaslatra fel bírunk emelkedni, melynek birtokában Pál apostol így tudott nyilatkozni: »Mind ezekben úgy viseljük magunkat, mint Isten szolgái, sok tűrésben, nyomorúságokban, szükségekben, szorongatásokban, vereségekben, tömlöczökben, háborúságokban, fáradságokban, tisztaságban, tudományban, szelídségben, jóságban, szent-81*