Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-10 / 41. szám

lélekben, tettetés nélkül való szeretetben, dicsőség és gyalázat között, szidalom és dicséret között úgy mint hitetök, noha igazak, mint bánkódók, noha mindenkor örvendezők, mint szegények, noha sokakat gazdagítunk«. (II. Kor. XVI. 4—10.) Mégis ide kell törekednünk, mert míg ide el nem jutottunk, csak névleg vagyunk papok, s munkálkodásunk gyümölcseiben csak elvétve gyönyörködhetünk. A másik különösebben kiemelendő vonása a papi jellemnek a békességes tűrés s ebből folyó őszinte megbocsátás. Sok különféle hívekkel van a lelkész körülvéve; vannak ravaszok, áskálódók, lobbanékonyak, irigyek, bosszúállók, rágalmazók, bűnös szenvedélyben alásülyedtek stb. És mi a lelkipásztornak feladata? Egyenessé tenni azt, a mi egyenetlen, gyógyítani a betegeket, javítani a világot. S midőn föllép a családban, a társadalomban, a szószéken s alkalmazza, mint lelki orvos az evangéliumnak gyakran sajátos gyógyszereit: mennyi ránkort, mennyi ellenszenvet költ fel maga ellen ? Egy templomi prédikációval, melyben a kor romlottságairól beszél általánosságban, gyakran tömegeket lázít maga ellen. És mennyi Krisztusi békességes tűrés, mennyi szeretet kell ahhoz, hogy a pap el tudja szenvedni az ellene szórt rágalmakat, kifakadásokat a Krisztusért. S meg tudjon bocsátani a hitben gyengéknek, a bűn rabságában foglyul esetteknek, kik jóságaért megtámadják és bántalmazzák őt ? Meg tudjon bocsátani nem kétszer, de hetvenkétszer is? Hogy visszatorlás helyett nemes bosszúval tudjon ezek felé fordulni, s el ne restüljön, vissza ne tartozódjék a lelki betegségek gyógyításának nagy munkájában. Ne feledjük azért, hogy az igaz lelkipásztorban ezek kívántatnak meg: »szeretet, öröm, békesség, kegyelmesség, jóság, hit, alázatosság, mértékletesség*. (Gal. V. 22.) > Öltözzétek fel azért, mint Isten választottai, szentek és szerelmesek, a könyörületesség indulatait, a kegyelmességet, alázatosságot, szelídséget, csendességet, eltűrvén egymást és megengedvén egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna, miképen a Krisztus is megengedett nektek, azonképen ti is, mindezek felett pedig ti is öltözzétek fel a szeretetet, mely a tökéletességnek kötele*. (Kol. HL 12, 14.) Fogjuk fel azért mindnyájan az evangelium ama szavainak értelmét igaz lényegükben: »Ti vagytok a földnek savai, hogy ha a só megizetlenül, mivel sózattatik meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kivettessék és megtapodtassék mindenektől. Ti vagytok a világnak világosságai. . . . Ugv fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiket, és dicsőítsék a mennyei Atyát*. Ime, szeretett testvéreim, tükröt tartottam magunk elé, melyből mindnyájan láthatjuk, mennyire felelünk meg hivatásunknak, minő fogyatkozásai, vagy hiányai vannak papi jellemünknek, s mily mértékben felelünk meg azon kötelességeknek, melyeknek teljesítését magunkra vállaltuk. És ha felismertük fogyatkozásainkat, gyengéinket: igyekezzünk azokat leküzdeni, hogy hivek lehessünk mind halálig szent hivatásunk kötelmeiben, hogy az ítélet mérlegében hiányosaknak ne találtassunk! Mily szép jelenség a lelkipásztor, ki munkás pályájának nehéz feladatai közt, híveire tekintve így szólhat az apostollal: »Micsoda a mi reménységünk, vagy örömünk, vagy koronánk, melylyel dicsekedhetnénk? Avagy nem ti-e a mi Urunk Jézus Krisztus előtt? (I. Thess. U. 19., 20.) Ezt az örömöt egy hű lelkipásztortól nem veheti el semmi erő, semmi hatalom. Megverhetik nyelvvel, mint Jerémiást (Jer. XVIII. 18); megkövezhetik, mint Zakariást (H. Krón. 24.); gyűlölhetik hiteért, mint István vértanút, sőt keresztre feszíthetik, mint Krisztust; de a szív, a lélek benső nyugalmát, szent örömét nem fogják ezek megrontani soha. Óh, ha én jelen igénytelen rajzommal elérhettem volna azt, hogy minden irigységet, minden gyűlölséget, egymás ellen való torzsalkodást kiirthattam volna a szivekből s a testvéri szeretet és összetartozandóság érzete egy testbe kötözhetett volna mindnyájunkat, hogy a béke, szeretet és komoly munka versenye adhatná ki a napi parancsot közöttünk, s örülni tudnánk szívből annak, hogyha sokan fölülmúlnának bennünket Isten szent dolgainak sáfárkodásában! . . . mennyire meg volna az én szívem és lelkem jutalmazva.' Fel azért, buzduljunk nemes versenyre mindnyájan a papi hivatás lelkiismeretes betöltésében, a papi jellem tökéletesítésében, s tapasztalni fogjuk, hogy könnyű és gyönyörűséges lesz neltünk a Krisztus igája. Mert lehet-e gyönyörűségesebb iga egy Krisztus szerint való papra, mint a Krisztus keresztjének hordozása, vagyis az általa kiszabott hivatáskörben való hű és igaz sáfárkodás. Az evangelium hirdetése, isten országának terjesztése, a felebaráti szeretet kötelékeinek megerősítése, a világosság fáklyájának Iobogtatása, a tökéletesedés útjának egyengetése, a bűnösök megtérítése, a szegények, betegek, haldoklók vigasztalása, a világ sebeinek gyógyítása ?! Kit ne emelne fel közülünk, még a nekünk osztályrészül jutott nélkülözések között is, az a tudat, hogy mi a Krisztus képében, követségében járunk (II. Kor. V. 20.), hogy Isten mellett munkálkodó szolgák vagyunk (I. Kor. III. 9.) Fogadjuk meg azért Pál apostolnak az efézusbeliekhez intézett eme szép intését: »Kérlek titeket, hogy járjatok úgy mint illik a ti hivatalotokhoz, melylyel hivattatok minden alázatossággal, szelídséggel és lelki kegyességgel, elszenvedvén egymást a szeretetnek általa, igyekezvén megtartani a léleknek egységét, a békességnek kötele által; egy test, egy lélek vagytok, miképen hogy a ti hivatalotoknak egy reménységére is hivattattatok, hogy ne legyünk többé gyermekek, a kik habozunk és ide s tova hajtassunk a tudománynak akármi szele által, az embereknek álnoksága által és álnokul való elhitetésre megrögzött csalárdságok által, hanem az igazságot követvén : szeretetben mindenestőlfogva növekedjünk abban, a ki fő, t. i. a Krisztusban. Le kell vetkeznetek ama régi élet szerint való ó-embert, mely megvész a csalárd gonosz kívánságok miatt és meg