Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-19 / 38. szám

multat és jövőmultat, pedig közkézben forgó nyelvtanaink ugyancsak erőltetik rá. Nincs ezekre semmi szükségünk, könnyen meglehetünk náluk nélkül. Károli nyelve pedig hemzseg ezektől. Már most tegyük fel, hogy az a kilenc éves gyermek ezekkel a szavakkal megtanul 60—70 bibliai történetet, a kikérdezés alkalmával el is mondja jól, — vájjon sajátjává lett a történet? Nem és százszor is nem! Azáltal, hogy egy előtte szokatlan nyelven kell magát kifejeznie, értelme, emlékezete meg lesz kötve a szavakhoz. A mint a szó kiröppen emlékezetéből, oda lesz a tartalom, a történet is. Ezért pedig kár volt a szegény gyermeket tíz hónapon keresztül gyötörni. Hangosan kiáltja nekünk ez a tény: ne szavakat, hanem ismeretet tanítsatok; ne a biblia szavait magoltassátok be a gyermekkel, hanem a történetet sajátíttassátok cl vele! De hadd idézzem egy igazi szaktekintélynek, Kiss Áron dr.-nak szavait. >A biblia szavaival beszéljük-e el a történetet? E kérdésnél a dolog azon fordul meg, mily szavakat használ a biblia? Ha e szavak a gyermeki lélek felfogáskörét nem haladják meg, akkor ragaszkodjék a tanító azokhoz. Ha azonban a gyermekek nem foghatnák fel a bibliai stílust (a mi a legtöbbször úgy is van L.), vagy ha az bőbeszédű elavult szólásformákkal élve, alakítsa át azt a tanító s a történeteket gyermeki módon s rövid mondatokban, népszerű nyelven a saját szavaival mondja el. A főkifejezéseket azonban tartsa meg s ezeket hangsúlyozásával is emelje ki.« Én tovább megyek s űjból hangoztatom, hogy mindaddig, míg theologusaink a biblia nyelvezetét mostani időnk irodalmi nyelvezetével összhangzásba nem hozzák, mind tanításközben, mind tankönyveinkben a Kiss Áron dr. által javasolt gyermeki módon, rövid mondatokban, népszerű nyelven adjuk elő a bibliai történeteket. A használtatni rendelt új vallástani kézikönyvek készítésénél mintegy kényszerzubbonyt adtak az írókra. Nem ismerem azokat az elveket, melyek alapján e könyvek készíttettek, de hogy azok nem lehettek valami életrevalók, meglátszik magukon e könyveken. Ez különben a mondva csinált könyveknek közös baja. A szerző kedvetlenül fog hozzá a munkához, hiányzik belőle mintegy a lélek, s hiányzik természetesen munkájából is. A hol az író keze kötve van, ott csak nagyon is közönséges munkát végezhet. A kérdés és feleletekben átdolgozás még szerencsétlenebb kísérlet, mert a folyó beszédben készült tankönyv mindig előnynyel bír a kérdés és feleletekben készült felett. Vagy talán annyira sem tartanak bennünket képeseknek, hogy magunktól fel tudnók tenni a kérdéseket s mankót akarnak nyújtani kezünkbe? Hat érdemes akkor tanítóképző-intézeteinket fentartani, ha még ennyire sem tudják megtanítani növendékeiket? »Nagyon helyes volna, ha egy egész irodalom indulna meg a vallástani kézikönyvek készíttetése körül és győzne a jobb*. Nagyon is igaz, de hogy lehetséges legyen, arra kérem egyházkerületünk irodalmi bizottságát, ba ugyan érdemesnek tartja egy falusi tanító szavait a meghallgatásra. engedjen szabad mozgást a tankönyvíróknak, azaz ne engedélyezzen hanem csak ellenőrizzen. Tiltson el minden olyan könyvet, mely a hitéletre nézve káros dolgokat tartalmaz, s hogy ezt tehesse, kívánjon be minden könyvet s míg ő valláserkölcsi szempontból meg nem vizsgálta, addig ne legyen szabad azt használni. De se ő maga ne üzérkedjék a magasztos hivatásához nem illő és minden haladást, minden szabad versenyt gátló mondva csináltatott kézikönyveivel, sem bírálat közben ne vezérelje más elv a valláserkölcsi szemponton kívül. Csakis így következhetik be a fellendülés. Az aztán teljesen közönbös do log, hogy ki írja a könyvet, lelkész-e vagy tanító. Ha jó lesz, használni fogják, ha alkalmatlan, lesz heverhet a könyvárus boltjában. Nemcsak a falusi és városi, hanem »az egyik falubeli gyermeknek intelligentiája is nagyon különbözik a másik falubeli gyermekéitől ... sőt még ugyanazon iskola növendékei is különböznek egymástól . . . Tanítani annyit jelent, mint az ismeretlent megismertetni, képzés pedig, hogy az értelmiséget magasabbra emeljük, a tehetségeket fejleszszük ... A tárgy, mit (a tanítóknak) tanítaniok kell, mindig magasabban álljon, mint a gyermek képzettségi foka, a tanító uraknak hivatásuk megcsinálni a hidat, a melyen a gyermeket oda felvezethetik. ... A tanítók kötelessége kiválasztani az anyagot a gyermekek számára úgy, hogy a folytonos emelkedés meglegyen s az emelkedésben ugrás ne történjék és betöltetlen hézagok ne maradjanak.* Ismeretes igazságok ezek, de teljesebb alakban. így, a hogy nt. úr kifejezi őket, hagynunk nem szabad, mert akkor a mi fejtegetésünk marad hézagos. Igaz, hogy minden gyermek különbözik gyermektársaitól szellemi tehetség tekintetében, de az is igaz ám, hogy az egy világban mozgó gyermekek képzetei és fogalmai jobban hasonlítanak egymáshoz és jobban azonosak, mint a különböző körben élőké. Ezért hangsúlyoztam és hangsúlyozom én most is azt a sokak által üldözött elvet, hogy falun más alapból kell kiindulnia, más eszközöket igénybe vennie a tanításnak, mint városon, következéskép másnak kell lenni a módszernek, csak a célnak kell egy és ugyanannak lennie. A tanítás fogalmát is én nagyobb terjedelműnek tudom, mint azt nt. úr állítja. Oda tartozik nemcsak az ismeretlen megismertetése, hanem annak elsajátíttatása is, még pedig úgy, hogy mind az alaki, mind az anyagi cél mindenkor szem előtt tartassék. így aztán a tanítás egyszersmind képzés is leend. De hogy ez miként történhetik, arról feleslegesnek tartom a további szót, miután már dolgozatom elején megemlékeztem róla. A tárgy új lehet a gyermek szemében és így egyúttal magasabb is a gyermek képzettségi fokánál, a melyre azonban még mindig könnyű megcsinálni a hidat, vagy helyesebben össze lehet kapcsolni egyik óra tananyagát a másik óráéval. Ezt a hidat meg kell csinálni minden tanítónak. De ha a tárgy nemcsak az újsága által lesz magassá, hanem a gyermekfogalom és eszmekörét messze túlhaladó tartalma által, akkor nincs az a tanító, a ki célt érni képes legyen. Azt pedig, hogy a tanításban, az anyag elrendezése körül hézag ne támadjon, nemcsak a tanítónak, hanem a tankönyvírónak is kötelessége szem előtt tartani, mert ha nem, kétszeres munkát ró tanítóra és gyermekekre egyaránt s a tanítás sikerét is veszélyezteti. A kihagyások, kirekesztéseknek meg épen nem vagyok barátja, mert veszélybe jut az összefüggés s vele ismét a siker. Szóval: nemcsak a tanítónak van fentartva a vallástanitást előmozdítani, hanem jelentékeny szerepe van a tankönyvnek is, a mely bizony több figyelmet érdemelne, mint a mennyiben idáig részesült. Ezzel be is fejezhetném a töredékes munkát, de meg nem állhatom, hogy el ne mondjam, kik azok a paedagogusok, a kik ellen felolvasásomban kikeltem. Én levett kalappal állok meg Gyertyánffy, dr. Kiss Á., Joó István, Peres S., Somogyi G. stb. előtt, kiket munkáik után ismerek, tisztelni tudom elhunyt jeleseink emlékét, valamint a legmélyebb tisztelet- és szeretettel vonzódom ama lelkes ezerei iránt, kik törhetetlen kitartással végzik nemes munkájokat; de ki nem állhatom azokat a paeda-